Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2007

11. szám - 2007. szeptember 3.

Irodalom

Néma játék

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Mindig újat kell kezdeni, kiáltja idegen hangsúllyal, még magyarul sem tud igazán, mégis rá kell hallgatnom. A kezem, mint a repülés közben meghalt madár, pár pillanatig még a levegőben marad, és csak utána kezd el izzadni az izzadtságtól, hogy már megint elrontottam valamit. Értetlenül nézek rá, mintha nem tudnám, mi következne, mintha nem sejteném, hogy a mondata nem azt jelenti, amit eredetileg mondani akart, hiszen nem újat, de ugyanazt a darabot kell elölről kezdenem, újra és újra, hogy egyszer majd csak átessek az ötödik ütem utáni zavarba ejtően bonyolult díszítésen, és tovább játszhassam ezt a csak látszólag szép, valójában olyan nehéz szonátát. Persze szégyellem is magam egy csöppet, hogy már megint nem gyakoroltam, de otthon úgysincs zongora, csak az asztallapon tudnám, ha akarnám, kopogtatni a billentyűk hűlt helyét, ám az mégsem az igazi, se súlya, se hangja; vagy, különös és haszontalan agymunkaként, naphosszat figyelhetném a kottalapokat, azon gondolkozva, miképpen lehetek majd a lehető leghatékonyabb a gyakorlatban. De ha őszinte akarok lenni, valójában nem is bánom, hogy mindig elrontom a szonátát már az első tétel ötödik üteménél, így legalább nem kell félnem a későbbi ütemek, sőt tételek egyre nehezebb akadályaitól. Bólintok tehát, és ádáz harcba kezdek az első öt ütemmel, és ha nem is erőmhöz mérten a leginkább, mégis hősies hévvel küzdök az ötödik ütem végi díszítéssel.

Ő meg fel van háborodva, de nem tudja elmondani, mennyire, nem is tud magyarul, valami távoli nyelv ismeretlen rendjével és hangsúlyaival szól hozzám, de legtöbbször inkább csak elénekli, hogy mit kéne játszanom. Idegen, festékszínű vörös haja van és hosszú szempillái meg fényes, rövid és tiszta körmei, mindig látom, amikor a kottatartón veri az előírt, de számomra követhetetlen taktust, hangosan és ütemesen, amire mindig különös kíméletként kell tekintenem, hiszen az ő kopogása még mindig barátságosabb, sőt, bizonyos szempontból még irányíthatóbb is, mint a kegyetlen és engedményekre nem bírható metronóm. Én ritkán hallom zongorázni, néha, ha nem bírja tovább klimpírzásnak nevezett tétlenkedésem, ültő helyében, mellőlem fel se emelkedve, belenyúl a billentyűk közé, hogy türelmetlenül megmutassa, amire amúgy is képtelen vagyok. Ilyenkor higgadtan bólintok, és csak titokban csodálkozok magamon, vajon miért nem érzek szégyent.

A korán sötétedő téli délutánokon, mikor még másnak tart órát, de én már megérkezem a zeneiskola homályos folyosójára, mindig a mosdóba futok, megörülve az ajándékidonek. Megeresztem a csak először hideg, de később elviselhetővé szelídülő vizet, és tapasztalt módszerességgel kipiszkálom a talán valóban hosszúra nőtt körmöm alól a vékony, feketés koszcsíkokat, amiket olyan megbocsáthatatlannak tart a zongoratanárnő. Néha be kell segítenem a másik kezem szintén hosszú körmeivel, visszavonhatatlan bemélyedéseket okozva a puha körömágyban, s ha érteném a módját, talán még meg is rágnám a körmeimet, hogy rövidebbek legyenek, de ha bátor lennék, se tudnám, hogyan és minek. Néha, ha hamar végzek a gyakorlásba illő szertartással, vagy az elottem lévő tanuló óráját tovább tartja a vörös hajú tanárnő, még a ki tudja, honnan és mikor, de az alkaromig lerakódott és a pulóverek szemérmes takarásában megbújó retekből is le tudok vakarni valamicskét.

Aztán ha túljutok az ötödik ütem ujjaimnak egyre ismerősebb, és csak elmémnek idegen maradó, és alapjában véve tökéletesen hiábavaló díszítésen, találok újabb, egyre bevehetetlenebbnek tűnő akadályokat, amire a tanárnő idegen és ideges magyarságával rávághatja: kezdeni újat. És én tudom, hogy újra kell kezdenem, ugyanazt, hiába játszanék nem csak könynyebbet, de valójában bármi mást. Ha a gondviselés különös ajándékaként pedig mégis sikerül öntudatlan és irányíthatatlannak tetsző, maguktól okos kezeimnek megoldaniuk az elmém számára megoldhatatlant, a tanárnő csak ül, s elmélázó bólogatásai után megkéri, mutassam meg, egy leendő művészhez és hölgyhöz méltóan kellően rövidek és tiszták-e a körmeim, mire szégyenkezve, tetten ért bűnös, előretartom a praclim, körmöm szögletessé piszkált fehérjén átüt a kimoshatatlan szürke.

Mire elérkezik az év végi vizsga ideje, ujjaim egyre önállóbban és lassan megzavarhatatlan, irányíthatatlan tökéletességgel pörgetik a tételeket és azok díszítéseit. Mikor már csak egy éjjel választ el az elkerülhetetlen előadástól, amikor a zeneiskola tanárai előtt számot kell adnom, hogy nem hiába ültem az elmúlt időben sem a magasított zongoraszéken, nem tudok elaludni. Halkan felkapcsolom az ágyam melletti villanyt, és a hátitáskámból előveszek egy kockás füzetet. Remegő kezekkel, de biztos elhatározással tépni kezdem a lapokat, majd hosszú rendben egymás mellé helyezem őket az ölemen, keresztül az ágyon. Fekete grafittal megrajzolom a fehér, majd besatírozom a fekete billentyűket, vonalzót nem, csak a négyzetrács halvány vonalait használom. És halkan, mert máshogy úgysem lehet, játszani kezdek a füzetlapon, ujjam alatt puhán gyűrődik a papír és a paplan.

Másnap karikás szemekkel ülök majd az ijesztően nagy vizsgateremben. Szégyenlősen húzom össze a vállam, egyetlen ünnepi fehér blúzom kinőttem, csuklóm fölött talán retek sötétlik. Mint megfizethetetlen ajándéknak örülök a pár megbocsátható pillanatnak, míg természetesnek tűnik a játék kezdetének elhalasztása, de valójában már a kezdetektől fogva remegek, hiszen már az éjjeli néma gyakorlás során rájöttem, nemhogy a későbbi tételeken, de már az ötödik ütem aggasztó díszítésén sem tudok túljutni. Életem sorsa irányíthatatlan kezeimben van, s nekem nincs erőm elindítani őket. Türelmetlenül várom, hogy a társai között, tőlem végre távol ülő tanárnő megunja tétlenkedésem, és egy elhibázhatatlan felszólítást kiáltson felém: kezdjed.