Szegedi Tudományegyetem | Solymosi Bálint

Archívum

2007

17. szám - 2007. december 10.

Irodalom

Solymosi Bálint

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Az utolsó áldozat

Egy olyan világban élek, hol nem értek egyet-
len szót sem, csak úgy, ha áldozat mondja, ha egy
áldozat beszél hozzám, de
áldozat az kevés van és egyre kevesebb áldozat lesz.
Ha majd áldozat egy sem lesz, akkor ezzel a világgal
az én úgynevezett lelki kapcsolatomnak befellegzett.
Ez a lelki vagy szellemi kapcsolat csak és kizárólag
a testre vonatkozik, a megítélése
minden esetben a testre tartozik.
Ma van az utolsó áldozat napja, de azt remélem,
hogy rosszul jegyeztem fel.
Soha semmit nem jegyzek fel rosszul, ez hiba.
Edzem a borotvámat.
Mennyi figurába kerül az utolsó áldozat, kérdés,
ma mennyi figurába kerül egy nő. Hogy magammal is
egyezkednem kell, az kicsit furcsa nagyon!
Először az egyik nagymamámból lett elegem,
emlékszem, számoltam a tücsköket, ahogy nyeli,
néhány kiugrott, olyankor elárasztott a kétely, talán
tévedek. Hanem mit kezdjek az élővilággal, nincs ki
megmondja. Az élővilágot finoman hasznosítani kell.
Nem igaz, nagymama?
Mint egy egyszemű szörny,
a pázsit hullámzani kezd egy tavaszi nap, felgyűrődik,
nyúlszőr harisnyáját leveti, mindezt
a szemünk láttára, mert több fiút is meghívtam
az előadásra -, hát nem gyönyörű?!
Elbiciklizek, hosszú, száraz fűszálak tekerednek a
fogaskerék köré, krk. Megállok,
felszökik a lázam, eszembe ötlik első szerelmem, a láz volt,
a láz, mely felégeti a gyepet, a határt,
a végtelent, hogy maradna csak a semmi horizontja,
mire fölfekszik a test. Ami gyors' lehűl (majd lassan ki).

Állapotrajz

A napokban egy színjáték (szerelmes)
főszereplője, egy fiú azt mondta, már kint,
az Andrássy út éjszakai fényei közt
járva, hogy úgy érzi, egy láncfűrész a lelke,
és attól tart, fékezhetetlen lesz,
mert majd berobban a tüdő, és mint egy
motorikus testgyakorlat, nyomul előre, a hús ellen, előre!
Egyszóval nem tud már egy pillanatra sem önfeledett lenni,
csak ha levegőt vesz már olyan,
mintha saját szerencsétlenségének kohásza volna.
Ez a végletes állapotrajz, a jövő e látványának meséje rég'
hallott vigasz volt, egyszerre mintha
a szél színezte volni ki az utat, a házakat, a fákat,
az égboltot, lila és rózsaszín képeslap lett a környék.
A húst ábrázolta, ahogy a hús mint járvány terjed,
mi több, építkezik, ötleteket ad, javaslatokat
a túlélésre a hús; olyan,
mintha rendszere volna a húsnak.
Az embert csak az időleges tévedései tartják meg,
időről időre téved, csak azért, hogy fennmaradjon,
végeredményben létfenntartási ösztöne a tévedés
gyakorlásában merül ki,
a lét, mint műfaj, tévedések vígjátéka.
Nem a fülbemászókat kellett volna agyonverni, hanem
apádat; ha ismerted volna, azt tetted volna.
Egyrészt. Másrészt, a munka az munka!
Tehát a jelentéktelenség fegyelme. Vagyis a fegyelem
a kényszerítő erő a jelentéktelenség abszolút tudata fölött.
Nem az ember, a jelentéktelenség akarja így.
A munka ad abszurdum kényelemszeretet,
abból a szempontból, hogy nem látni a hústól a húst.
Megszilárdul a városi ég alatt a hús,
a múlt kutyája talapzatra kerül, száll reá a hajnali harmat.
Elanyátlanodik, megéled, nyalja a fiú (színművész)
ujjait a szélkopó, holnapra nincs az a szerep(anyag)
amin megütközne. A halál, csak számára,