Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Itt következik pár nap, mikor megfeszített munkával igyekszem nem rá gondolni. Nem gondolni rá. Nem gondolni. Nem. De nagyjából ez olyasmi, mint amikor a pszichiátered azt tanácsolja, hogy ne gondolj, de semmiképp se, eszedbe se jusson, hogy egy rózsaszín elefántra gondolhatsz. És akkor elkezdesz arra gyúrni agyban, hogy ne. Semmiképp se legyen ez a rózsaszín elefántos gondolatod. Pont az ne. De oké, ha ez az ára, semmiféle se. És akkor szinte biztos, hogy pillanatokon belül tele lesz a fejed rózsaszín elefántokkal. Ott labdáznak, cseresznyéznek, tolakodnak, ugróköteleznek, hordón táncolnak a nagy, trottyos rózsaszín elefántok, te meg semmit nem tudsz tenni ellenük. Így dolgoztam én is az én leendő pasim gondolata ellen, nyomtam, nyomtam a koncentrációt, hogy ne. Izomlázat kaptam a sok koncentrálástól. Beállt a nyakidegem, és előjött az isiászom. Görnyedten vonszoltam magam a lakásban, feküdtem földön, deszkán, hiába, nem segített. Esténként hasizomgyakorlatokat végeztem, elmentem bicajozni, úsztam, teniszeztem, és különböző bárokba jártam idegen férfiakkal szemezni. Már ha szemezésnek lehet nevezni, hogy feketén bámulsz egy irányba, és ha peched van, épp ezt az irányt nézi ki magának egy olyan kigyúrt műmacsó, aki most meg van róla győződve, hogy szemeit mélyen a tiedbe kell süllyesztenie. És sülylyeszti. De olyan mély vagyok, hogy nem éri el az alját. Szegény, ott fuldokol egy darabig a nézésirányomban, aztán elkotródik. Kicsit azért összeesnek a mellizmai. Mintha valaki kihúzta volna a dugót, és most lassan eresztenének. Nézem. Szegény. Arcom, kiégett monitor, szürkén mered bele a világba. Néha belenyúlok, megpöckölöm kicsit a döglött képcsövet, végül aztán hagyom, nem olyan fontos.

Állunk a téren Zuzmóval, és nézzük a galambok tülekedését. Térdig galambtestben totyog, de az öregember elindul felénk.  Megcsap a belőle áradó húgyszag, a galambok mohón tülekednek körülötte. Szürkén örvénylő galambfolyóban evickél felénk, és versét kínálja pénzért. Zuzmó halkan beszélget vele, engem elönt a szürke tollfolyam, lábaim alatt gügye madárfejek bólogatnak, szárnyukkal szemembe verik fel a port. Mikor legközelebb felnézek, látom, hogy Zuzmó felém fordulva mozgatja a száját. Nem értem, mit mond, mert arra koncentrálok, nehogy ezt a villanást is elszalasszam. Mintha hirtelen támadt kisülés hatására újra dolgozni kezdenének a műszerek, kattog, zakatol az agygép: hiszen ő ott volt velünk akkor éjszaka, neki tudnia kell, hogyan helyezhető el az a tánc az idő periódusos rendszerében! Akkor viszont miért nem ezzel kezdi? Zuzmó, de most tényleg, miért csinálod ezt? Tudása méltóságot ad alakjának, állok csak mellette, és felnézek rá. Próbálok úgy helyezkedni, hogy tudása fényével bevilágítson, izgek-mozgok, vegye már észre, hogy valami szúrja az oldalamat. Mint valami ösztövér Szent Teréz, görnyedek, átdöfnek tudása fénysugarai. ő azonban komor fenséggel egyre csak hallgat a titokról, és valami érdektelen dologról fecseg.

Hát, nincs ezekben egy csepp jóérzés? Kimaradt belőlük ez a chip? A Jóisten hogy eltolta! Szereli, szereli, drótozza, vezetékek, izzók, anyák, chipek és szelepek, és pont az marad ki. A jó ég szarja le, legyint az Úr, és mossa kezeit. A férfi kész, az alkotó pihen. A nő pedig megszívta. Hiába ácsingózik csipetnyi jóérzésre vágyva, ezek nem, mert ezek egyszerűen érzéketlen tuskók. Erre az ácsingózó nő hisztizni kezd, a pasi pedig elmenekül. Holnaptól minden férfihaverommal megszakítom a kapcsolatot, és egy utolsó levélbombával jelzem nekik mérhetetlen nagyrabecsülésemet. Ezek után megszervezem a nők világszövetségét, és felesküszünk a Nővéri Összetartás Rendjére. Ezzel csak az a baj, hogy a nők se jobbak, mert hasonló helyzetben a barátnőm minden bizonnyal arról kezdene el csacsogni, hogy az én leendő pasim mennyire cuki volt vele legutóbb, mikor egy hajnalig tartó kocsmázás után már minden, de minden ereje elhagyta, és képzeljem, hát nem felajánlotta neki az én leendő pasim, hogy aludjon nyugodtan nála? Napok múlva találják csak meg oszlásnak indult tetemét. A helyi sajtó különös kegyetlenséggel véghezvitt gyilkosságról mesél. A képen hoszszú kötőtű mered elő az én barátnőm üres szívéből.

És veled mi van, kérdezi halkan a Zuzmó, kábé fél óra múlva.

Akkor elszívták a térről a levegőt. Jött valami mentálhigiénés különítmény, a lelki ügyosztály kommandója, és hatalmas pumpával kiszívta a téren található összes levegőt. Szűkölve hátrálok pillantásában, próbálom visszaszerezni behuppant lélekjelenlétem, hogy valahogy rávegyem, egyáltalán nem érdekel, mit beszéltek rólam az én leendő pasimmal, miután akkor hajnalban elváltunk. Kicsit remegek is, kiéheztetett szürkegalamb, legalább pár morzsát vetne, hálásan csipegetném tudása elszórt magjait. Nem tudja. Semmit. Tulajdonképpen semmi különöset. Igazából nem is beszéltek rólam. Na, épp erről van szó. Van ugyanis a férfiakban valami abszurd lojalitás a másik férfi iránt. Ha kérdezed, ha nógatod, hogy (ne) mondja már el, (ne) bökje már ki, mi van, mit mondott neki rólad a másik, egykedvű közönnyel néz el melletted, és a legtöbb, amit hajlandó elárulni, hogy nem tudja. Semmit. Tulajdonképpen semmi különöset. Igazából nem is beszéltek rólad. És akkor lassan, nagyon lassan, mint a napon száradó híg galambszar, dermedni kezd bennem a lélek. Áruló. Undok dög. Ronda, önelégült pukkancs, elmész te a…

Különben pedig már igazán elege van abból, hogy mindketten tőle kérdezgetjük, mit mondott neki a másik, nem lennénk szívesek ezt egymással megbeszélni, igazán nem akarna beleszólni, de rohadtul semmi köze, hogy mi, egymással, hogy bonyolítjuk az ügyeinket, viszont nagy jót tennénk vele, ha végre békén hagynánk őt ezzel az állandó csesztetéssel, mert megérti ő, hogy barátok vagyunk, meg minden, de a töke kivan már attól, hogy egy ideje nem lehet velünk normálisan szót váltani, mert állandóan csak azzal jövünk neki, hogy na, és a másik, na, és a másik… – ez megőrült. Zuzmó megzavarodott. Kárál rekedten, hadonászik, kiabál, forgatja itt nekem a szemeit, és alig vesz levegőt.

Megőrült ez az én drága, angyali hírhozóm, miközben szavaival a pletyka áldott malasztját keni, egyre csak keni elkárhozott lelkemre. Mit lelkemre, egész testi valómra keni, édes istenem, de még hogy keni! Ott, a zsúfolt köztéren, alaposan meghengergőzöm szavai áldott malasztjában, minden kis porcikámat megmártom. Közszeméremsértésért be lehetne engem most perelni, amiért olyan élvezettel hempergek benne, mint egy dagadtra hízott varacskos disznó. Látom a boldogságot én, huhú, de még mennyire hogy látom… Különben pedig vegyem tudomásul, hogy holnap buli lesz Natinál, és nagyon reméli, hogy leszállunk végre róla. És vigyorog. Úgy vigyorog, hogy a galambok örömükben nekivetkőznek, és tollatlan, rengő seggüket rázzák jókedvükben az ég felé. Én meg a nyakába ugrok, és ő csak pörget, pörget kacagva a téren, hogy holnap látom az én leendőmet, holnap ott lesz, holnap majd újra…

Holnap. Még mielőtt észbe kapnál, belenézel a szóba. Belenézel, mint egy tükörbe, és meglátod magad – mitesszeresen, tramplin, lenőtt hajjal és ágbogas szemöldökkel. Hihetetlenül elhanyagoltnak tűnsz, ez így nem fog menni. Vagy egyáltalán nem lesz holnap, vagy most azonnal felhívod a kozmetikusodat, hogy kezdjen veled valamit. Férceljen össze, szedje le a popsidról a bőrt, te nem bánod, varrja az arcodra, az új réteg majd jótékonyan elfedi az elmúlt napok ráncait, a kétségbeesés bekövesedett mitesszereit. Azonnal kezdeni valamit magaddal, akkor helló, Zuzmicsek, és már fejvesztve futok, hogy adjon nekem a kozmetikai ipar új testet vadiúj lélekkel. Nemsokára izmos női ujjak marcangolják, gyömöszölik az arcomat. Ivett mindig tudja, mi kell. Csak beesek hozzá, ránézek, és bólint, ülj le. Szigorú tekintetének súlya alatt lerogyok, úgyse lesz ebből semmi, nem létezik, hogy emberi vonásokat tud belőlem kimasszírozni. Átadom magam neki, és olyan vagyok, mint egy tál langyos vaníliapuding, amit néha-néha egy kéz jótékonyan megkavar, hogy gyorsabban hűljön. Szótlanul dolgozik rajtam. Tekintete reflektorfényében lesütöm a szemem. Szökött rab a pásztázó fénycsóvák mozgásában. Szorosan becsukom a szemem, és megadóan visszahúzódom valahova a bőrfelületem alá. Rábízom ezt az ügyet, legalább ejtőzöm egy kicsit. Mondjuk végigjátszom a holnapi buli lehetséges forgatókönyveit.