Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Hiába, a „régi öregök”, ahogy Szögedében mondják, már mindönt tudtak. Így például néhai Öcsi bácsi, a száguldó őrnagy hazai berkekben halhatatlanná vált mondása: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” is csaknem alapigazsággá vált.

Mindez arról jutott az eszembe, hogy a metró megállójának fényújságján azt olvastam, nagy hagyományú futballcsapatunk sorra sikertelen kisebb közösségek válogatottjai ellen. A helyzet javítására a vezetőség megígérte, hogy a játékosok motivációként prémiumot kapnak, ha a következő meccseket megnyerik. Lehet, hogy fizetésük nincs is?

Az edzőt már korábban lecserélték, pedig már Móricka is megmondta, nem az ágyakat, hanem a néniket kell kicserélni, ha azt akarják, hogy menjen a bolt.

Ami igaz, igaz! Csak sajnos nem tanultak belőle.

Egyébként a motivációnak történelmi hagyományai vannak. A hős végvári vitézek motiváció – vagyis zsold – hiányában, ámbár puskaporuk és ágyújuk sem volt, nem bírtak a törökkel, mely csapat 150 évig megszállta a pályát úgy, hogy helyzetünk sem akadt. Végül aztán Savoyai légiósai egyenlítettek, sőt a győzelmet is megszerezték.

Apropó, a mai magyar válogatottban 10 légiós és egy hazai játékos kap helyet. Lehet, hogy külhonban valamit a magyarok is jobban tudnak?

Azt is Móricka mondta, hogy idegenben jobban megy!

Már csak a régi öregök tudják a névsort, „Henni, Rudas, Szabó, Kéri, Kispéter, Lakat, Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor. Mindez 1949-ban volt, mely évet az átkos első évének tartják. Szét is verték az együttest, ebből lett az aranycsapat.

London, Helsinki azt bizonyította, hogy a sport az igazi országimázs, mivel Sztálinváros acélja a kutyát sem érdekelte, de a magyar úszók, atléták, focisták sikereire felfigyelt a világ. Azóta is így van. Egy futball-világbajnokság jobb reklám, mint egy Nobel-díj. Ámbár igaz, hogy a tudományhoz nem értenek annyian, mint a focihoz. Nem is fizetik meg úgy. A Chelsea edzője többszörösét keresi, mint az MTA elnöke. Na jó, többen is nézik.

Amint mondtam, mindig is volt motiváció, csak nem így hívták. Lakás, sportállás, külföldi utazás, napidíj dollárban, belvárosi butik, angyalföldi gebin, mind-mind olyan, amit közönséges halandó nem kaphatott meg. Nem csoda hát, hogy kitermelődött egy kiváltságos réteg, mely a politikától eltérőleg nem a nyelvével, hanem tudásával szerezte meg a kiváltságokat.

Azt is észre kell vennünk, hogy az utóbbi fél évszázadban megváltozott a világ. Ma egy olimpiai aranyérem annyit ér, mint egy közepes képviselő egyhavi jövedelme. Az ügyesebbek, ámbár nem járnak edzésre, vagyis az ülésekre, akár két vagy három aranyat is nyernének a képzeletbeli versenyen.

Vajon világviszonylatban mennyit érnek? Ez persze nem személyeskedés, hiszen egy nyugdíjas sohasem lesz aranyérmes, egy évig edz, hogy életben maradjon a 13. havi nyugdíjig, mert szeretné becsülettel kifizetni az adósságait.

Most már véget kell vetnem a morgadalmazásnak, zárómondatként inkább idézem a halhatatlan Hofi Gézát.

– Úszni tud?

– Nem.

– És ha fizetek?

Kérdőjel, pont.

Hát ennyit a mai motivációról.