Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Nem tudom, mikor álltam fel onnan. Sehogyan sem tudom visszakeresni azt az utolsó józan pillanatot, amikor még el lehetett volna kerülni az elkerülhetetlent. Arra utalok ezzel, hogy persze, naná, hogy nemsokára már őrülten rázom a bár kellős közepén. Körülöttem félrészeg férfiak bámulnak mosolyogva, majd lassan ők is ingatni kezdik magukat a zenére. Meg kell azonban mondanom, hogy van ezeknek a mozzanatoknak egy kockázati tényezője. És ez az én esetemben általában nőnemű. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy fáradt a bároslány. Márpedig egy fáradt bároslány kifejezetten rossz néven veszi, ha egy szintén nőnemű, ám csöppet sem fáradt vendég kipördül a bár közepére, és éjfél magasságában táncolni kezd. E tekintetben pedig kifejezetten hangsúlyosnak érzem a nemeket. Mert ha mondjuk ellentétes neműek lennének, azaz bárosfiú-női vendég, vagy bároslány-férfivendég, a kockázati tényező izgalmi tényezővé alakulhatna. Azonos neműek esetén azonban nagyobb eséllyel necces a helyzet. Bár mondjuk, lehetnek finom áthajlások. Én viszont nem vagyok az az áthajolgatós típus, számomra tehát teljesen kiszámíthatatlan volt, ami történt, vagyis hogy az aktuálisan jelen levő bároslány odamegy a bár ajtajához, kulcsra zárja, majd a benn lévő vendégeknek sorra kitölt egy-egy whiskyt, mondván, hogy ez most akkor itt a Welcome Drink, és mindenki azonnal és kommentár nélkül fogyassza egészséggel. A többi vendég pedig kizárva, mindenki mehet, ahova lát, őt nem érdekli, majd feltekeri a zenét, és odajön hozzám táncolni.

De én akkor már nem vagyok ott. Nem ott vagyok, hanem valahol nagyon máshol, következésképpen, ha engem akart felszedni, nagyon melléfogott, mert kevés figyelmet (ha teljesen őszinte akarok lenni, azt mondhatnám, egy mosolyon túl semmit) szenteltem jelenlétének. A whiskymet viszont időközben élvezettel elfogyasztottam, bár nem tudtam megállni, hogy anynyi kommentárt azért ne fűzzek hozzá, hogy nekem ma névnapom van, és ez részéről roppant kedves dolog. Mindezek után pedig ki lepődne meg azon, hogy további két-három kör névnapi Welcome Drink, jobban mondva Being Here, azaz Being Anyway Drink után a bár egész közönsége táncra kerekedett a székek és asztalok között, miközben a bároslány önelégült mosollyal szemlélte minden szempontból elégedett vendégkörét, majd ő is beállt közénk, és rázni kezdte magát. Mint egy boot vírus, bekerül a tánc víruskódja, megfertőz, átveszi a vezérlést, kivetkőztet magadból, hogy pörgessen, forgasson, és végül kivet valami rajtad túliba. Így aztán nem is nagyon lepődtem meg azon, mikor egyszer csak elkapott egy kéz, magához húzott határozottan, és ahogy kissé felemeltem a szemhéjamat, elégedetten vettem tudomásul, amit egy ideje minden porcikám érzett, hogy bizony, én most vele táncolok, az én leendő pasimmal vonaglok itt minden kétséget kizáróan elég erotikus módon.

Ezen a ponton azt hiszem, mértéktelenségre vall elvárni tőlem, hogy leírjam egészen pontosan, mi történt. Nagy vonalakban leginkább az, hogy finoman benyomtam a csípőmet az ágyékába. Érezni ott azt a remegést, amiről nem tudni pontosan, kinek a testéből indult el. Belesimulni a nyakhajlatába, beszuszogni a szagát, és lüktető puncival újra kipördülni, hogy ne érezze magát annyira nagyfiúnak. Engedni aztán újra az erejének, hagyni, hogy magához húzzon, simán, mint álmaidban sosem, lemenni hídba egy-egy bedöntésnél, hogy aztán pillanatra sem elvétve a ritmust, újra ráépülj a testére, rátapadva lépj a léptei nyomában, egy lépből valók vagyunk, te meg én, mondják simító kezeid, a bőrünk közös válaszfal, kezem mézként fut végig a bőrén, végig az arcán, a nyakán, a mellkasán, édes istenkém, vess oda minket az ördögnek, pergessenek ezer ördögfiókák mélységes mély pergetőben a világ végezetéig, de el nem engedem, el nem távolodhatom.

És mire ebből a leírásból kipörgök, már a liftben állunk. A barátom, aki velünk volt, és aki nem ő, hanem a néma jelenlét, egy medve árnyéka a vadászaton, nem szól, csak néz minket. Azt szerintem már csak álmodom, hogy az én leendő pasim lazán nekitaszít a fülke falának, és nekiesik, hogy lerágja rólam a húst. Bár a történéseknek ezen a pontján könnyű belátni, hogy esetleg valamilyen egykori leendőm taszított neki lazán a fülke falának, hogy útban lefelé szenvedélyes csókolózásba merüljünk. Mindhármunk talán egy ilyen egykorijával ereszkedett lefelé a hirtelen beálló néma csendben. A történetek különbözhetnek, a közös bennük, hogy ugyanoda érkezünk: ahhoz a belátáshoz, hogy fene rövid az út lefelé, pedig a filmekben mindig legalább három kéjes percig tart a merülés, ami egy kellőképpen szenvedélyes csókolózás szempontjából optimális időtartamnak tekinthető. Így tanultuk, ezt láttuk, így vagyunk megcsinálva. Három perces tapogatós smaci kiváltja körülbelül tíz munkanap összes bosszúságát. Ennél rövidebb csók viszont csak szétmállasztja a szíved, hogy aztán végül csendesen megrohadjon. Így aztán meglehet, hogy hármunk közül ki-ki a saját szívrohasztó egykorijával ereszkedett a mély csendbe, és ha rövid volt az út, hát, nekem épp azért volt az, mert a végén el kell válnunk. És ez csak most esik le. És én nem bírok. Csak zakatol a fejemben, egyre csak zakatol, dolgoznak a sodronyok, halk morgás, zökken a lift. El kell most válnom tőle, mert ők ugyanabba az irányba mennek, és ez az irány nem az én irányom. Téblábolok kétségbeesetten, hangya a krétakörben, hová legyek, jaj, hová legyek. Az volt ugyanis a szilárd meggyőződésem, hogy ha most eltávolodom tőle, azonnal darabokra esik szét a testem. Megolvad, leválik, elpotyogtatom a testrészeimet. Mégse lenne ildomos menni a hajnali utcákon, és sorra elhagyogatni magadat. És akkor aztán, mikor tényleg nincs karja, lába már a vágynak, akkor mondd, kislányom, hogy mosol lefekvés előtt fogat?

Úgyhogy mégsem ez lett, ez a darabolódás, hanem az történt, hogy megszólalt bennem az anyám, és megmozdultam. Kinyögni ugyan semmit nem volt erőm, de határozottan elmozdultam abba az irányba, ami az én irányomnak volt kijelölve. És akkor viszont az én leendő pasim úgy alakította amúgy is bizonytalan iránytartásomat, hogy a karjaival jó szorosan magához húzott, majd rövid tétovázás után megcsókolt. Én meg ott az ölelésében azon nyomban egyetlen hatalmas orrá változtam, és csak fúrtam magam belé, egyre mélyebben, a nyakhajlatába, az arcába, a bőrébe, hogy beszívjam a szagát, hogy még jó sokáig velem legyen, kitartson legalább az ötödik utcáig, amikor is majd megragadok egy épp arra járó utcaseprőt, és azon melegében mindent elmesélek neki kezdve az ügyesen elhelyezett székektől egészen a túl rövid ideig tartó liftezésig, amit viszont minden szempontból elmélyített az a rövid, szégyellős csók. A barátom pedig, aki medveárnyék, az utca túloldaláról figyel. Egyes északi népek szerint egy életre termékeny és boldog lesz az a pár, akit egyszer medve látott csókot váltani. Sok fiatal szerelmes esett áldozatul ennek a hiedelemnek, mikor éjnek évadján kilopóztak a faluból, szerelmes csókra, medvelesre. Az utcaseprő fáradtan támaszkodik seprűjére, és szemmel láthatóan nem tudja, higgyen nekem, vagy ne higgyen. Arcomon ekkor lilára vált a szórakozóhelyről kisugárzó diszkófény, egykori titkárnő űrszőke avatarja vonul le a lépcsőn, reccsen egy eltaposott sörösdoboz, az utcaseprő végül mégis legyint, eldobja a csikket, és lendületes mozdulatokkal újra nekiáll összeseperni az éjszaka törmelékeit. Én viszont egészen pontosan tudom, hogy nagy bajban vagyok.