Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Van olyan, amikor valami miatt a világ kénytelen-kelletlen kifordul a sarkaiból. Új élethelyzetek: lehetőségek vagy éppen kényszerek adódnak; kis időre vagy most-már-mindig-így-lesz szájízzel. Nemrégiben velem is hasonló dolog történt, amikor a megszokott(nak hitt) dolgok időlegesen megváltoztak. A viszonyulások hirtelen mások lettek. Csak annyi történt, hogy több időm lett. (Mint amikor valakinek kihúzzák a bölcsességfogát, lassan eszik, és más ízeket érez: mintha ugyanaz az étel más lenne.) Más dolgokat vettem észre. Most fedeztem fel, menynyire jó illata van a Tiszajának. Akinek a könyvekhez remegős-meghatott viszonya van, tudja, mennyire fontos annak története és illata. A belejegyzett irkafirkákból összeálló öntörténelem és a por-, doh- vagy nyomdaszag. A Tiszatájba nem firkált bele senki, újonnan vettem, története nálam kezdődött el. De az illata…, nem tudtam betelni vele.

A másik, amit adott nekem ezúttal, az a jó pár vers, amelyet csak véletlenül olvastam el. Nem szeretem a verseket, vagyis inkább úgy mondom, sokkal jobban szeretem a prózát. Annak ellenére, hogy Máté-Tóth András novelláját többször is elolvastam, most a versekkel is sokat időztem. Nagyon (meg)szerettem őket.

Készülve a modern magyar irodalom szigorlatra, ajándék volt a számos Babits-tanulmány, még Sipos Lajos is vele foglalkozott a diákmellékletben. A kritikák között a folyóiratban gyakran publikáló, és 2007-ben a Tiszatáj jutalmát megérdemlő Tóth Ákos ezúttal Juhász Ferenc kötetéről írt. Szuromi Pál Goya-tanulmánya volt a folyóiratzáró ajándék. A neves művészettörténészt évek óta ismerem, mosolyogtam, mikor most – ezúttal itt találkoztam vele. Érzékeny írásából visszaköszönt egy-egy cigaretta melletti beszélgetéseink szigorú, de értő hangulata.

Szeretettel ajánlom a Tiszatájat napfényben olvasásra!