Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Amikor mesét mondok vagy dalolok, akkor nem nagyon gondolkodom ezen. Utólag jólesik, hogy nem magamnak mondtam. Ma nehéz a tévé elől elcsalogatni az embereket, ezért ez a jobbik betegség, hogy nem férünk el. Ettől fájjon mindig a feje a szervezőknek. De ha mesélek, énekelek, akkor tőlem három ember is ott ülhet – nem szoktam számolni. Amit elhoztam, azt adom át jó szívvel. Még a kudarcokat is szeretem, mert utólag minden kudarc megtérül. Szeretem, hogy egyszer-egyszer megesik: elhívnak valahova, de nem hirdetik meg az estet. Ilyenkor véletlenszerűen betévedő embereket kell boldogítanom, akik mobiltelefonoznak vagy csak méregetnek engem, hogy hogy keveredett ez ide, s miért rontja el a kedvünket.

No ezt nem adnám egy vak lóért: mikor ezt megpróbálom megfordítani, s mondani valami ravaszat, amitől kiesik a telefon a kezükből, s bejönnek az én utcámba. Hiszen könnyű úgy megnevettetni az embereket, ha érdeklődő, „saját közönség” jön, és szinte már akkor kacagnak, mikor még el sem sütöttem a tréfát. De megmutatni valakinek, hogy amit mondok, nemcsak az enyém, hanem az övé is, hiszen az öregapja még ebben élt, csak nekem volt időm összegyűjteni – az már feladat. Csak ne abból legyen több...

 

Berecz András a Szegedi tavaszi fesztivál vendége volt. Fotó: S. Cs.

 

– Annyi biztos, hogy minden mesemondóban két irányba pörögnek az események. Egyrészt meg kell hogy őrizze a mese leglényegesebb tulajdonságait – a szereplők sokat nem változhatnak, túl sok újat nem érdemes behozni. Ugyanakkor frissen kell tartani a mesét. Nem bemagolt szöveget mondok el sosem, hanem egy kis bizonytalanságot is beleviszek, hogy én is izgulhassak – ezért nem utálom a saját mesémet, s ezért tudom ugyanazt még holnap másutt elmondani. Ez a záloga annak, hogy alig várom a  másnapot s egy másik fellépést – így nem rokkanok bele a saját mesterségembe, és nem történik meg velem, hogy egy fellépésnek a végét várjam, hogy felvehessem a gázsit, és mehessek. Úgyhogy az egyik fontos dolog: ügyelj, hogy a mese ne csorbuljon, s a másik: tedd hozzá magadat. Így láttam a mestereimtől is, s nekem is így esik jól.

– Körülbelül tíz éve eljutottam Csuvasföldre, ahol Julianus barát még a tatárok betörése előtt magyar ajkúakat talált. Háromszáz közös szavunk és rengeteg közös dallamunk van ezzel a kicsi csuvas néppel – de ez önmagában még nem keltette volna fel az érdeklődésemet. Azonban olyan rokondicsérő sördalaik vannak, melyeknek éneklése közben az egymással háborúságban élő testvérek ki szoktak békülni, s ez a szertartás minden ősszel megismétlődik. Engem pedig elkezdett érdekelni, hogy milyen nép lehet az, melynek erről az unalmasnak tetsző témáról egyáltalán mondanivalója van. Elkezdtem foglalkozni vele, s kiderült, úgy tartják, hogy ha ezek a rokondicsérő-összetartó dalok nem lettek volna, a történelem már lemosta volna a csuvas népet a térképről – hiszen jelenleg csak egymillióan vannak, vagyis már régen egy kritikus szám alatt.

Ezeket a dalokat lefordítottam magyarra, vagy inkább átültettem őket, hogy magyarul énekelhetőek legyenek, s azt szeretném, hogy vajdasági, erdélyi, felvidéki barátaim énekeljék el a legfontosabb kulcsgondolatokat benne – arról, hogy miért fontos a testvért szeretni, s ha összevesztél, miért kell kibékülni vele. Gyönyörű pentaton dallamok fognak megszólalni Ivánovics Tünde, Fábri Géza vagy éppen Agócs Gergely hangján. Sokat rakok a vállukra, és tudom, hogy elviszik. Várom a meglepetést, az eredményt, ami nem olyan lesz, mint ahogy én elgondoltam, hanem ahogy az ő szájukon vagy hangszerükön majd újjászületik.

– Nekem egy a célom: hogy minden az üzenetet szolgálja. Nem hírességekkel foglalkozom. De tudom, hogy akiket meghívok, mind nagyon jók. A többi harmadrangú kérdés – aki eddig nem ismerte Bakos Árpádot vagy Agócs Gergelyt, az majd megismeri most. De én is énekelek a lemezen, előszóképpen és zárszóként is – közben a közös éneklésé a főszerep.

– Emögött az van, hogy a félrevert harangot az előttünk járó nemzedék annyit és olyan sokszor használta,  hogy ezt felülmúlni mi már nem tudjuk. Ezért úgy gondolkodtam magamban, hogy a saját életemet a maradék összegyűjtésére teszem fel, mert még mindig olyan sok van... Miközben azt mondják, elvész a mese, elvész a népdal, még mindig annyit találunk, hogy az én életem kevés a feladatra. Ezért nem a jövőt vizsgálom.

Van, aki már meg tudja nagyjából jósolni, hogy mikorra halnak ki azok, akik még tollat fosztottak, kukoricát morzsoltak. Az ilyen közösségi élményeknek az eltűnte után ugyanis nagy törés jön – onnantól a dalok, a mesék nagyon hézagosak, hiányosak. De én ezt nem akarom látni, s inkább kicsit leszegett fejjel nézem azt, ami még előttem van, és így szedek össze magamnak ilyen kedvet. Így tudom elvégezni a dolgom, hiszen ha állandóan azt vizsgálnám, hogy ennek egyszer vége lesz, elmenne tőle a kedvem. Rám az tartozik, hogy mit tettem ez ellen, és ezért vagyok derűs. Olyasmiket igyekszem felszedni, amik mellett más elszalad, mert fogatlan öregek mondják sáros utak szélén – olyat, amiben sok munka volt, hogy nevetségessé tegyék. Ezeket húzom ki napvilágra, hogy megmutassam: ott van a mi kincsünk, ott van az aranyunk.