Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Szeretsz engem? mellett az évad szegedi gyerekelőadása A kisfiú meg az oroszlánok. A  színházat megtöltő gyereksereget egészen izgalomba hozza a cirkuszi díszlet – talán abban reménykednek, hogy a tanító nénik tulajdonképpen nem is valami unalmas előadásra, hanem igazi cirkuszba hozták őket. És nem is kell csalódniuk – a Lázár Ervin meséjéből íródott darab tulajdonképpen két párhuzamos előadás: a lapokról megelevenedő oroszlán, Bruckner Szigfrid és a magányos kisfiú, Peti történetébe időről időre cirkuszi mutatványok ékelődnek. Meg kell hagyni, a színészek kitesznek magukért: Gömöri Krisztián kidolgozott bűvésztrükkjei vagy Melkvi Bea légies akrobatikus mutatványai talán nem tartoznak kifejezetten egy prózai színész kötelező kelléktárába. A közönségük pedig hálás – a gyerekszemek kíváncsian kutatják a trükkök nyitját, lélegzetvisszafojtva figyelik a magasban egyensúlyozó táncosokat, és a jellegzetes cirkuszi zenére azonnal tapsba kezdenek. Nem könnyű hát felvennie a versenyt a látvánnyal Gáspár Tibornak, aki a kivénhedt, hajléktalan oroszlán szerepében „igézi” a nézőit: táncol, énekel, ha kell, de főleg nevettet. Felnőttet és gyereket egyaránt, hiszen a kissé hiú, kissé iszákos, de szeretni való figura nem csak az alsósokra hat. Bár a Lázár Ervin-i mondatokból kevés jelenik meg igazán jól színpadon, a darab mégis elér valami nagyon fontosat: bevon, magával ragad. Amikor ugyanis a nézőtéren át menekülő oroszlánok segítségére felpattognak a gyerekek, és gondolkodás nélkül feltartóztatják a gonosz cirkuszigazgatót, már megtörtént a lényeg: valós érzelmeket keltett a színház.

És ha lúd, legyen kövér: ha már van cirkusz, legyen operett is, mondhatná a szegedi néző, és jegyet vesz a Fekete Péter című előadásra. És jól teszi. Ez utóbbi ugyan a kevésbé mély érzelmek keltését célozza meg inkább, de az vesse az operettkedvelőkre az első követ, aki sosem evett jóízűen habostortát. A Fekete Péter pedig igazi mese habbal: humor, szerelem, félreértés – és persze zene, ének, tánc.

„Operetthez nem kell semmi más, csak operett kell, és kész” – énekli a szegedi társulat. Pedig úgy tűnik, bizony kell: például Szabó Gabi és Járai Máté. Hiszen a helyzetkomikumra épülő darab mit sem érne olyan kiváló alakítások nélkül, amiket kettejüktől láthatunk. Szabó Gabinak meg sem kell szólalnia: elég a színpadra lépnie, és a közönségből mintha régóta fojtogatott nevetés törne elő. Kettősük Járai Mátéval a darab egyik erőssége – komikum, mégsem ripacskodás. S talán éppen ez az egyik legfontosabb tulajdonsága a jó operett-előadásnak, hiszen könnyen átfordulhat a mosoly vigyorba, vagy a bájos csetlés-botlás eltúlzott bohóckodásba. Kettejüknek mégis sikerül megtalálni és megtartani a  kényes egyensúlyt.

Van mit választani tehát, ha könnyed esti szórakozásra vágyunk – és persze néhány fülbemászó dallamra vagy rímre, ami még pár nap múlva is eszünkbe jut, hogy megmosolyogtasson bennünket.