Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A da­ra­bot – ha nem is tel­jes egé­szé­ben, de rész­le­te­i­ben min­den­kép­pen – az élet ír­ta, s mint ál­ta­lá­ban az ilyen mű­vek, meg­hök­ken­tő és szív­szo­rí­tó­an igaz. A Malko Teatro a Sze­ge­di Bol­gár Kul­tu­rá­lis Na­pok ál­lan­dó sze­rep­lő­je, s idén is, ami­kor hatod­jára ren­dez­ték meg az SZTE őszi Kul­tu­rá­lis Fesz­ti­vál ke­re­te­in be­lül a prog­ram­so­ro­za­tot, részt vet­tek a ren­dez­vé­nyen. Hadzsikosz­to­va Gab­ri­el­la már sok ar­cát meg­mu­tat­ta a sze­ge­di kö­zön­ség­nek, ta­valy ok­tó­ber­ben egy szin­tén két­sze­rep­lős da­rab­ban, a Ha­tár­eset­ben lát­hat­tuk. Ak­ko­ri já­té­ka an­­nyi­ra ma­gá­val ra­ga­dó volt, hogy kí­ván­csi let­tem, a Bal­kán Express­ben ho­gyan fog ala­kí­ta­ni; s va­jon a Malko Teatro a min­i­mal­ista szín­há­zi ele­mek­kel élő, két­sze­rep­lős drá­mák te­rén tud-e szá­mom­ra egy­más után két­szer is ma­ra­dan­dó él­ményt nyúj­ta­ni. Nem csa­lód­tam, tu­dott.
Két év­vel ez­előtt a tár­su­lat tag­jai el­töl­töt­tek né­hány he­tet egy bol­gár kis­vá­ros­ban, itt szü­le­tett meg a da­rab öt­le­te. A két or­szág, két kul­tú­ra, két nép ta­lál­ko­zá­sá­ból olyan kö­vet­kez­te­té­se­ket von­tak le – mind a Ma­gyar­or­szág­ról ér­ke­zet­tek, mind a bol­gá­rok –, hogy prob­lé­má­ik ide­ge­nek egy­más szá­má­ra, ami az egyi­kük­nek ter­mé­sze­tes, az a má­sik­nak el­kép­zel­he­tet­len, és for­dít­va. Úgy vall­ják, ez a fur­csa ide­gen­ség, „hogy a má­sik ba­ja­it olyan kön­­nyen meg le­het ol­da­ni”, ad­ta a Bal­kán Express alap­öt­le­tét. 2009-ben pe­dig úgy hoz­ta az élet, hogy együtt is dol­goz­tak a vá­ros­ka tár­su­la­tá­val. A kö­zös mun­ka kö­zös gon­do­kat, kö­zös kö­rül­mé­nye­ket te­rem­tett, és más meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez­te azo­kat a dol­go­kat, ame­lye­ket ko­ráb­ban köl­csö­nö­sen nem tud­tak meg­ér­te­ni egy­más­ban. Eb­ből a ket­tős él­mény­ből táp­lál­ko­zik a da­rab, de ki­csit még­is el­ru­gasz­ko­dik a va­ló­ság­tól – ezért egy­szer­re hi­he­tő és hi­he­tet­len, élet­sza­gú és me­se­sze­rű.
A Bal­kán Express­ben Tóth Jó­zsef egy egész­sé­gi­leg le­rom­lott ál­la­po­tú ma­gyar ren­de­zőt ját­szik, aki ven­dég­ren­de­ző­ként ér­ke­zik a bol­gár vi­dé­ki kis­vá­ros szín­há­zá­ba. Meg­ér­ke­zé­se­kor egy nagy­sza­bá­sú ban­ket­ten vesz részt, és más­nap, kis­sé macs­ka­ja­jo­san bot­lik be­le a szín­pa­don a ta­ka­rí­tó­nő­be, aki egyéb­ként a szín­ház le­csú­szott, ko­ráb­ban si­ke­res és ün­ne­pelt mű­vész­nő­je volt. A nő nem tud dol­goz­ni a fér­fi mi­att, a fér­fi pe­dig csak se­gít­sé­get (és egy kis nyu­gal­mat) kér a nő­től. Hol ki­ok­tat­ják egy­mást, hol két­ség­be­es­nek, gú­nyo­lód­nak és rá­för­med­nek egy­más­ra; meg­ér­tés­re vágy­nak és ta­lál­nak a má­sik ré­szé­ről az egyik pil­la­nat­ban, a má­sik­ban meg már gyű­löl­köd­nek. A kény­sze­rű­ség­ből együtt töl­tött per­cek­ből más­fél óra lesz, és ez az idő alatt egy-­e­gy ke­se­ré­des (fő­leg ke­se­rű) élet­tör­té­net ke­re­ke­dik ki az el­ej­tett szó­fosz­lány­ok­ból. Már-már azt hi­het­nénk, ez a két eg­zisz­ten­ci­á­li­san vagy fi­zi­ka­i­lag roncs em­ber leg­alább­is ba­rát­ként egy­más­ra ta­lál, még­is úgy érez­zük, hogy ah­hoz va­la­hol más­hol kel­le­ne en­nek az egész­nek meg­tör­tén­nie. Egy má­sik idő­ben, egy má­sik tér­ben. S no­ha meg­any­­nyi kön­­nyed­ség és hu­mor van a da­rab­ban, érez­he­tő, en­nek „jó vé­ge” nem lesz, nem le­het. S ami­kor vé­gül an­­nyi ci­vó­dás, el­len­tét és bi­zal­mat­lan­ság után egy hul­lám­hossz­ra ke­rül­ne ez a két em­ber, a sors köz­be­szól, és a já­ték vé­get ér – leg­alább­is a rendezőnek…A szí­nész­nő meg­döb­ben­ve né­zi a ha­lott is­me­ret­len-is­me­rőst, mert ez már nem szín­ház, ha­nem ma­ga az élet. Ami pe­dig ke­gyet­len: mint­ha ez az egy órás in­ter­mez­zo meg sem tör­tént vol­na a va­ló­ság­ban, csak a szín­ház­ban. Az élet megy továb­b…

Tóth Ilo­na