Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Láz­ár Pál is­me­rő­sei, ba­rá­tai, ta­nít­vá­nyai és mű­vé­sze­té­nek cso­dá­lói egy­aránt el­lá­to­gat­tak a meg­nyi­tó­ra, ame­lyet feb­ru­ár 18-án dél­után ren­dez­tek meg a Reök-­palotában. Az ér­dek­lő­dők olyan nagy szám­ban je­len­tek meg, hogy so­kan be se fér­tek a ter­mek­be, így a fo­lyo­sók­ról hall­gat­ták vé­gig az ün­ne­pi be­szé­de­ket, va­la­mint Kosztán­di Ist­ván he­ge­dű- és Fe­ke­te Már­ta zon­go­ra­mű­vész já­té­kát.

Lázár Pál festményei mellett kisplasztikái is láthatóak a Reökben.

„A fig­u­ra­tiv­itás, a non­fig­u­ra­tiv­itás, a re­a­li­tás és az abszt­rak­ció ha­tá­rán moz­gott mű­vé­sze­te az utol­só ti­zen­öt-ti­zen­hét év­ben, ami­kor vé­le­mé­nyem sze­rint fő mű­vei szü­let­tek” – mond­ta Nátyi Ró­bert, a Reök mű­vé­sze­ti ve­ze­tő­je, aki hét éven át kol­lé­gá­ja is volt a mű­vész­nek a Ju­hász Gyu­la Ta­nár­kép­ző Fő­is­ko­la Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti Tan­szé­kén. „Szá­mom­ra ő tes­te­sí­ti meg a vi­ta con­tenpla­ti­va-t, az­az az el­mél­ke­dő, el­mé­lyült, gon­dol­ko­dó éle­tet. Ezt a hoz­zá­ál­lást su­gá­roz­ta ma­gá­ból, és ez tük­rö­ző­dik vis­­sza az al­ko­tá­sa­i­ban is” – hang­zott el a meg­nyi­tón.
Láz­ár Pál Sze­ge­den vég­zett 1963-ban matem­atika-kémi­a-ra­jz sza­kon a Pe­da­gó­gia Fő­is­ko­lán, majd a bu­da­pes­ti Kép­ző­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lán szer­zett rajz-művészettörténet-ábrá­zoló geo­met­ria ta­ná­ri dip­lo­mát. Mes­te­rei Vin­kler Lász­ló, Litkey Györ­gy és Fis­ch­er Er­nő vol­tak. Évek múl­va is­mét vis­­sza­tért Sze­ged­re, és ad­junk­tus­ként, majd do­cens­ként tar­tott kur­zu­so­kat áb­rá­zo­ló geo­met­ri­á­ból, szín­tan­ból, tárgy­áb­rá­zo­lás­ból és raj­zo­lás-fes­té­szet­ből. Nyug­dí­ja­zá­sa után is igen ak­tív ma­radt, és je­len volt a sze­ge­di kul­tu­rá­lis élet­ben. 1983-ban lett tag­ja a SZÖG-ART Mű­vé­sze­ti Egye­sü­let­nek, 1987-ben meg­kap­ta a Sze­ged Vá­ros Al­ko­tói Dí­jat. No­ha nem in­nen szár­ma­zik, nem cso­da, hogy az el­telt év­ti­ze­dek után min­den­ki sze­ge­di­nek te­kin­ti a fes­tőt.
Nátyi Ró­bert mél­ta­tá­sá­ban el­mond­ta: ha egy szó­val kel­le­ne le­ír­nia Láz­ár Pál sze­mé­lyi­sé­gét, ak­kor az a to­le­ran­cia len­ne, hi­szen a má­sok ál­tal le­írt vagy meg nem ér­tett, eset­leg még ki­for­rat­lan mű­vé­szek­ben, kol­lé­gák­ban – vagy ahogy el­hang­zott – „min­den­ben és min­den­ki­ben” a jót lát­ta.
Mű­vé­sze­té­ben az 1990-es évek­től érez­he­tő vál­to­zás, ugyan­is a ter­mé­szet­el­vű­sé­get ek­kor kez­di fel­vál­ta­ni az abszt­rak­tabb áb­rá­zo­lá­si mód. Fé­nyek és han­gu­la­tok je­len­nek meg eze­ken a ké­pe­ken, hang­sú­lyo­sak a geo­met­ri­ai ele­mek, a nagy, ho­mo­gén szín­folt­ok. Egy­ér­tel­mű­en lát­szik a tu­da­tos­ság, va­la­mint az igen ala­pos rajz­tu­dás. Az abszt­rak­ció fe­lé for­du­lás­ban, és ab­ban, hogy fes­té­sze­te kön­­nye­deb­bé, „fran­ci­á­sab­bá” vált, fon­tos sze­re­pet töl­tött be a dél-fran­cia­or­szá­gi Mirabel, ahol éle­té­nek utol­só ti­zen­hét évé­ben gyak­ran egész nya­ra­kat töl­tött el.
Port­ré­kat csak el­vét­ve fes­tett, az ön­arc­kép pe­dig egye­ne­sen ku­ri­ó­zum­nak szá­mít az élet­mű­vé­ben. A meg­nyi­tón két fest­mény igen nagy ér­dek­lő­dés­re tar­tott szá­mot: a Csend­élet egy el nem ron­tott kép­pel, ame­lyen ön­ma­gát áb­rá­zol­ja, amint egy üres vász­nat tart ma­ga előt­t, és a Csend­élet egy meg­fes­tett kép­pel, ame­lyen már egy kész al­ko­tást tart. Mind­ket­tő fi­nom ön­iró­ni­á­val fű­sze­re­zett kép.
Láz­ár Pál­ról so­kan úgy vé­lik, mun­kás­sá­ga „ki­me­rül” a fes­té­szet­ben, hi­szen kis­plasz­ti­kái nem an­­nyi­ra is­mer­tek, pe­dig ezen a té­ren is vol­tak kí­sér­le­te­zé­sei: a fa­rag­vá­nyok­tól kezd­ve a bronz- és üveg­ön­té­sig több tech­ni­kát is ki­pró­bált. A Reök-­palotában má­jus 2-ig lát­ha­tó ki­ál­lí­tá­son ezek­ből az al­ko­tá­sok­ból is lát­ha­tunk hu­szon­öt­öt.

Tóth Ilo­na