Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ek­kor döb­ben­tem rá ar­ra, hogy le­szok­tunk a báb­szín­ház­ról. Ide­jét sem tu­dom, mi­kor vol­tam utol­já­ra – gye­rek­ko­rom­ban ta­lán –, így még az a bal­ga elő­í­té­let is élt ben­nem, hogy a ma­ga­san fel­hú­zott pa­ra­ván mö­gül csak csi­pet­nyi bá­bok tűn­nek majd elő. Ép­pen ide­je volt meg­néz­ni A kis Muk­kot, hogy meg­kö­ve­se­dett el­vá­rá­sa­i­mat szét­tör­hes­sem.
Hi­he­tet­len iz­ga­lom­mal ül­tem a szé­ken az elő­adás kez­de­té­re vár­va, és mo­so­lyog­tam a hát­ra-hát­ra­for­du­ló kis lur­kók­ra, köz­ben azon járt a fe­jem, ki­nek na­gyobb meg­le­pe­tés a báb­szín­ház­ban lát­ni en­gem. Mi­ért szok­tunk el a (kul­tu­rá­lis) szó­ra­ko­zás eme for­má­já­tól? Ide­je volt ki­csit le­las­sul­ni a ro­ha­nás és a „fel­nőtt fil­mek” után. Az elő­adás alatt a gye­re­kek iz­ga­tot­tan fel-fel­ug­rál­tak, sut­to­gá­suk vagy ép­pen ön­kén­te­len re­ak­ci­ó­ik a hát­só so­rok­ba is el­hal­lat­szot­tak. Bár nem fi­gyel­mez­tet­ték Muk­kot a vár­ha­tó ve­szé­lyek­re, még­is érez­he­tő volt a kis tes­tek iz­ga­lom­tól fe­szü­lé­se, és a meg­könnyeb­bült só­haj a ne­héz pil­la­na­tok után.

A kis Mukk történetével legközelebb március 2-án találkozhatnak a nézők. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

Wil­helm Hauff tör­té­ne­te ta­lán min­den­ki előtt is­mert. Az ár­ván ma­radt, és ter­me­te mi­att – egyes vál­to­za­tok­ban csú­nya, má­sutt pú­pos – meg­alá­zott Muk­kot ro­ko­nai el­za­var­ják szü­lő­há­zá­ból. A föl­dön­fu­tó­vá lett fi­úcs­ka egy Ahazvi ne­vű öreg­as­­szony­hoz sze­gő­dik, aki­nél mun­ká­ja fi­zet­sé­ge egy cso­da­pa­pucs és -bot lesz. (A bábelőadás­be­li vál­to­zat­ban egy kis­ku­tya ad­ja ne­ki mind­eze­ket, aki a gazd­as­­szony­nál sa­nya­rú sors­sal ten­gő­dik, há­lá­ból a kis Mukk irán­ta va­ló sze­re­te­té­ért.) Ezek se­gít­sé­gé­vel a szul­tán szol­gá­la­tá­ba sze­gő­dik, aki az ud­va­ri ár­mány­ko­dás kö­vet­kez­té­ben kis­vár­tat­va szám­űzi. A kis Mukk azon­ban meg­lec­kéz­te­ti az el­va­kult ural­ko­dót és hí­zel­gő ud­var­tar­tá­sát.
A né­met Wil­helm Hauff (1802-1827) a bie­der­mei­er kor­szak (me­se)író­ja. Te­o­ló­gi­ai ta­nul­má­nyai be­fe­jez­té­vel Würt­tem­berg had­ügy­mi­nisz­te­re, bá­ró Ernst von Hügel csa­lád­já­nál ház­i­tanítóskodot­t. A tá­bor­nok gyer­me­ke­i­nek ír­ta má­ig na­gyon nép­sze­rű me­sé­it, A kis Mukk tör­té­ne­te mel­lett A gó­lya­ka­li­fát és A kí­sér­tet­ha­jó tör­té­ne­tét is. Ezek mel­lett igen nép­sze­rű­ek to­váb­bi me­séi, Orroska, a tör­pe; A hi­deg szív és A spes­sar­ti ven­dég­fo­ga­dó cí­mű­ek – mind­an­­nyi­an a Me­se­al­ma­nach az 1836-os év­re cí­mű an­to­ló­gi­á­ban je­len­tek meg.
Hauff rö­vid, ám­de an­nál ter­mé­ke­nyebb írói mun­kás­sá­gá­nak je­len­té­keny ha­tá­sa volt. Ulrich von Würt­tem­berg her­ceg le­szár­ma­zott­ja az ő, ha­tal­mas si­kert ara­tott (és Wal­ter Scott ha­tá­sát mu­ta­tó) Licht­en­stein cí­mű tör­té­nel­mi re­gé­nye nyo­mán épí­tet­te új­já ősei ro­mok­ban ál­ló vá­rát. Mind­eze­ken felül Hauff pa­ró­di­á­kat ké­szí­tett Hein­rich Clau­ren szen­ti­men­tá­lis mű­ve­i­re, ame­lye­ket a pa­ro­di­zált szer­ző ne­ve alatt adott ki. Az emi­att in­dí­tott kár­té­rí­té­si pert el­vesz­tet­te, a Clau­ren el­le­ni tá­ma­dást újabb mű­vel foly­tat­ta. Ko­rai ha­lá­lá­ig szá­mos to­váb­bi írás­mű szü­le­tett tol­lá­ból. Uno­ka­test­vér-fe­le­sé­gé­től va­ló gyer­me­ké­nek szü­le­té­sét kö­ve­tő­en egy hét­tel hunyt el.
A me­se: ta­nul­ság. Meg­ta­nul­tam, hogy a jó el­nye­ri ju­tal­mát, a go­nosz pe­dig bün­te­té­sét, még ha va­rázs­lat­nak is kell hoz­zá­se­gí­te­nie. Er­re egye­dül a gye­re­kek em­lé­kez­nek már, a fel­nőt­tek em­lé­ke­i­ből mind el­múl­tak ezek a gon­do­la­tok. Ki­csik­kel jó kör­be­néz­ni a vi­lág­ban. A gye­rek őszin­te, a szul­tánt meg­lec­kéz­te­tő Muk­kot ha­tal­mas taps­vi­har kí­sér­te ki a szín­ről. Igaz­ság szol­gál­tat­ta­tott.

Ren­dez­te: Galkó Ben­ce. Köz­re­mű­köd­tek: Dió­sze­gi Ág­nes (Mukk), Bal­asi Jo­lán, Hu­szár Zol­tán, Jeney End­re, Nikodé­musz Haj­nal­ka, Rácz Mi­hály, Ró­zsa Te­o­dó­ra, Sza­lkai Dé­nes.

Sze­ke­res Ni­ko­let­ta