Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Kö­zös ér­té­ke­ink – hu­szon­két csa­lád ma­gán­gyűj­te­mé­nyé­ből köl­csön­zött al­ko­tá­sok – mint­egy ti­zen­ki­lenc Sze­ged­hez köt­he­tő kép­ző­mű­vész több mint száz mun­ká­ját mu­tat­ja be idő­rend­ben. Az ös­­sze­gyűlt anyag ki­vé­te­les, mert a he­lyi ma­gán­em­be­rek jó­vol­tá­ból köz­re­bo­csá­tott ké­pe­ket ilyen fel­ál­lás­ban még so­sem, sőt ezek egy ré­szét ön­ma­gá­ban is igen rit­kán lát­ni.
A ré­gi­ó­hoz kö­tő­dő al­ko­tá­sok csak el­vét­ve je­len­nek meg, a mű­faj ve­gyes: ál­ta­lá­ban táj­ké­pek és em­ber­áb­rá­zo­lás­ok (fa­lu­si pil­la­nat­ké­pek, je­le­ne­tek), el­vét­ve csend­éle­tek. Egy­sé­ge­sen jel­lem­ző­nek lá­tom az en­gem min­dig na­gyon za­va­ró fa­kó szín­ke­ze­lést, et­től leg­több­ször élet­te­len­nek, moz­gal­mas­ság­tól men­tes­nek hat­nak a fest­mé­nyek. Ke­vés a ki­vé­tel, azok előtt vi­szont hos­­szan áll­do­gá­lok. Ele­men­tá­ris erő­vel hat rám Heller Ödön (1879–1921) Pi­ros blú­zos sé­tá­ló nő (1900 kö­rü­li) ké­pe, na­gyon sok min­dent lá­tok ben­ne.
Ön­kén­te­len ál­ta­lá­no­sí­tás­nak ér­té­ke­lem a tár­lat vé­gig­né­zé­se után, hogy az őszi­e­sen bar­nás, eset­leg bor­dós, egy­sé­ges tó­nu­sú ké­pek mind tet­szet­tek. Így sze­ret­tem meg Kukovetz Na­na (1885–1919) őszi táj hin­tó­val (1919 előt­t) cí­mű ké­pét és Din­­nyés Fe­renc (1886–1958) győ­ri ut­ca­rész­let-so­ro­za­tát (1950-es évek). Az utób­bi­ak ugyan­azt a han­gu­la­tot idé­zik: az arany­sár­gán le­nyug­vó nap­ban meg­pi­he­nő vá­ros­rész­le­tet, me­lyek még ak­kor sem tűn­tek is­mét­lés­nek, ami­kor a so­ro­zat egy­más mel­lé akasz­tott da­rab­ja­it szem­lél­tem. Din­­nyés Bo­roz­ga­tó (1944) fest­mé­nye ha­son­ló­an a bar­nás-bor­dós tó­nus­sal dol­go­zik, mint­ha az elő­ző­ek foly­ta­tá­sa­ként mu­tat­na moz­gal­mas­sá­got, ele­ven­sé­get – ho­lott a szí­nek in­kább ko­mor­sá­got sej­tet­né­nek.
Tápai La­jos Ha­jó­épí­tők (1947) ké­kes-sö­té­te­dő szí­nei szin­te be­le­ég­tek az agyam­ba, és Buday György fi­nom, ér­zé­keny té­má­jú fa­met­sze­tei (1917/1937) előtt is hosz­­szan időz­tem, el­ra­gad­ta­tás­sal ku­tat­va a nagyszemű, hang­sú­lyos or­rú nők ar­cát. A ked­ven­cem Zoltán­fy Ist­ván (1944–1988) lett. Tö­ké­le­tes vo­na­lak­kal meg­raj­zolt, fény­kép­sze­rű pon­tos­sá­gú és egyen­le­tes szí­nű fest­mé­nyei hi­bát­lan­nak tűn­tek. Ha meg­ra­ga­dott is a ké­pei előtt va­la­mi, utá­na már csak mé­lán su­han­tam át a töb­bi­e­kén – ho­lott igen fi­gye­lem­re­mél­tó al­ko­tá­sok so­ra­koz­tak még.
Az al­ko­tók ko­moly sze­re­pet vál­lal­tak Sze­ge­den dol­go­zó tár­sa­ik fej­lő­dé­sé­ben, mun­kás­sá­guk­kal irányt mu­tat­tak ne­kik és a ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet egé­szé­nek; a ki­ál­lí­tás ré­vén egy­be­füg­gő ké­pet kap­ha­tunk az 1800-as évek vé­gé­től az 1980-as éve­kig tar­tó idő­szak­ról – a Reök tö­rek­vé­se sze­rint hi­ány­pót­ló­ként. Ez­zel szem­ben a Köl­csey ut­cán ta­lál­ha­tó street-art pla­ká­tok mo­dern szem­lé­let­tel mu­tat­ják be a kor­társ mű­vé­szek és Sze­ged­ről gon­dol­ko­dók né­ző­pont­ját.
A pla­kát­ki­ál­lí­tás vá­ros­­szer­te nagy port ka­vart, job­bá­ra (szin­te csak) Marku­lik Ba­lázs szó­ki­mon­dó al­ko­tá­sa nyo­mán. Úgy érez­tem, igen nagy sza­ka­dék tá­tong a Reök fa­la­i­ra füg­gesz­tett ké­pek és a Köl­csey ut­cá­ra szo­rult (?) kor­társ da­ra­bok kö­zött; az ele­in­te jó ér­tel­mű­nek szánt tá­vol­ság egyút­tal ér­ték­íté­let­ként is fel­tűn­het. A Szub­jek­tív Sze­ged pe­dig sem­mi ere­de­tit nem nyújt. Több­nyi­re a leg­ne­ve­ze­te­sebb hely­szí­nek és emblematikus pon­tok tűn­nek fel a pla­ká­to­kon, ál­ta­lá­ban igen öt­let­sze­gény mó­don. Egye­dül Ágos­ton Ló­ránt ké­pe ma­radt meg az em­lé­ke­ze­tem­ben – iga­zán szub­jek­tív­re si­ke­rült, iga­zán sze­ge­di­re. Itt kel­lett vol­na kez­de­ni...
A ki­ál­lí­tá­sok in­gye­ne­sek, már­ci­us 15-éig te­kint­he­tő­ek meg.

Sze­ke­res Ni­ko­let­ta