Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Tingatinga: különös csengésű szó, aki hallja, valószínűleg töprengeni kezd, mit jelenthet. Nos, szűkebb értelemben semmit, hiszen ez egy tulajdonnév. A tanzániai születésű Edward Saidi Tingatinga autodidaktaként kezdett el festeni a 60-as években, amikor rájött, hogy ebből biztosítani tudja családja megélhetését. Élénk színű állat- és növénykompozíciókat, hétköznapi falusi jeleneteket álmodott meg, melyeket könnyen beszerezhető biciklizománccal vitt fel farostlemezekre. Hatása olyan nagy volt, hogy a tingatinga név tágabb értelemben ma már nem egyedül az ő személyére, hanem egy egész festészeti irányzatra utal. S bár a festő maga 1972-ben alig negyvenévesen tragikus hirtelenséggel elhunyt (eltalálta egy eltévedt rendőri puskagolyó), a Tingatinga Művészeti Szövetség azóta is több tucat taggal működik. A művészek csoportban dolgoznak, egymás közelében, egymásra hatva, így gazdagítva a közös repertoárt. A közösség tagjai Dar-es-Salaam városában ma is ugyanannak a nagy baobab fának az árnyékában alkotnak, amely egykor a stílus névadójának törzshelye volt.

 

 

„A szegedi kiállítás ötlete két-három évvel ezelőtt született meg, amikor az egyik tanzániai utam során ellátogattam a festők műhelyébe. Teljesen elvarázsolódtam, szinte abba sem tudtam hagyni a nézelődést. Akkor gondoltam arra, milyen jó lenne nálunk is bemutatni ezeket a festményeket. Egy évig tartó kemény munka kellett ahhoz, hogy ez a kiállítás végül megvalósuljon, ebben a műfajban elsőként Magyarországon. A szervezésben nagyon sokat segített a Tanzániában élő féltestvérem is” – mondja a tárlatvezetésen Sarungi Emőke, akit a kiállítás „édesanyjaként” is emlegetnek. A művészetterápiával is foglalkozó gyermek- és felnőttpszichiáter érdekes, személyes hangvételű kommentárokkal kalauzolja ötvenfőnyi hallgatóságát az antilopok, pávák, oroszlánok és zsiráfok elevenen örvénylő dzsungelében. Szavainak hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tárlatvezetés végéig két apró gyermek is megkéri a közönségből, hadd foghassa a kezét a séta alatt.

A vibráló állat- és növénymotívumok mellett érdemes részletesen szemügyre venni a gyűjtemény történelmi témájú képeit, például Charinda munkáját. A Múltban címet viselő kép a német gyarmatosítás idejét ábrázolja, annak minden ellentmondásával együtt. Bár a hordárok által törzsi király módjára szállított német katona alakja inkább bírálatot fejezi ki, az európaiaktól kapott pozitívumokra sem felejti el felhívni a figyelmet a festő. A kórházi ellátás és a rendszerszerű tanítás egyaránt értékként jelenik meg a vásznon. „Tulajdonképpen az én nagyapám is ott lehetne a képen látható gyerekek között, akiket a gyarmatosítók olvasni tanítanak. Édesapám mesélte, a gyarmatosítók körbejártak a törzsi királyok között, hogy megkérjék őket, adjanak egy fiút, akit majd ők tanítani fognak írásra, olvasásra, történelemre, gazdaságtanra, majd visszaküldik a saját törzsükbe. Nagyapám volt ez a kiválasztott, és később ő lett a luó törzs leghosszabban uralkodó törzsi királya” – meséli a tárlatvezető.

A tolmácsolás végeztével nehéz otthagyni az élénk tarkaságot. „Először kicsit féltem, hogy európai szemmel túl színes lesz majd a kiállítás, de tévedtem. Vidám volt és különleges” – súgja valaki a fülembe. Valóban, derűsen friss, meghökkentő kavalkád ez, amiben benne van egy nagy csipetnyi lélek. Tanzánia vagy még inkább Afrika lelke.

(Aki nem hiszi, május 7-éig még utánajárhat.)