2022. június 26., vasárnap English version
Archívum  --  2007  --  16. szám - 2007. november 26.  --  Mindentudás Egyeteme
A tudomány – a tudományról
Farkas János (képünkön) a BME Szociológia és Kommunikáció tanszékének professor emeritusa Pörlekedő tudáselméletek címmel tartott előadást a szegedi Mindentudás Egyetemén november 21-én.
A tudományelmélet egy metaelmélet: az elméletek elmélete, és ilyen módon a tudományszociológus pedig a világot kutató, az azt megfigyelő tudósok megfigyelőjeként definiálja magát.
A professzor a felvilágosodásnál kezdte gondolata kifejtését, ami a híres kanti megfogalmazás szerint az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. A felvilágosodás két irányzatát, az empirizmust és a racionalizmust azonban már Kant is bírálta. A 19. században a tudományos gondolkodás a Comte nevéhez kötődő pozitivizmus irányán haladt tovább. A tudományos pozitív tapasztalat az, amikor az ember lemond a végokok, a lényeg kutatásáról, és megfigyeléssel, valamint saját eszével a tényekben felismeri a hasonlóság és az egymásutániság törvényét.
A Bécsi Körhöz köthető induktív pozitivista vagy empiristának is nevezett logika célja az volt, hogy megalapozza a természettudomány egységes nyelvét és logikáját. Carnap szerint kell találni egy ideális nyelvet, amely a tudomány nyelve, és amelyben nincsenek félreértések.
A tudomány nem folyamatosan fejlődik, hanem hirtelen ugrások vannak a megismerésben, Gestaltswitch-szerű úgynevezett paradigmaváltások – írja Thomas Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében. A normális tudomány esetében a paradigmán belül dolgoznak a tudósok, míg vannak forradalmak, például mikor az euklideszi geometriát felváltja a nemeuklideszi. A különböző paradigmákban használt elméletek öszszemérhetetlenek, egy elmélet egyik paradigmából a másikba nem vihető át.
Sir Karl Popper, a kritikai racionalizmus képviselője azt állítja, hogy a tudomány nem a dolgok lényegét ragadja meg, minden tudás csak sejtés jellegű, és minden elmélet csak hipotézis. Minden tapasztalatot elmélet hat át, a dolgokat nem lehet beigazolni, a tudományos munka úgy születik, hogy falszifikáljuk (cáfoljuk) az állításokat. Ami megmarad, ami ellenáll a cáfolatnak, az a tudomány. Az anarchista Paul Feyerabend szerint ha nincs kitüntetett tudományos módszertan, akkor „anything goes”, minden módszer elfogadható. A módszertani pluralizmus pedig relativizmushoz vezet.
A tudomány fejlődését másképpen szemlélve beszélhetünk internalista és externalista irányzatokról. Az előző a tudományt a belső mozgatóerők felől szemléli: eszerint van egy belső szabad megismerés, és meghatározott intézményi-szervezeti formák garantálják, hogy a tudomány autonóm módon fejlődhet. Az externalista irányzatok pedig külső tényezőkkel, a politikával, a gazdasággal, a technikai szükségletekkel, társadalmi okokkal magyarázzák a tudomány fejlődését. Ez utóbbihoz tartozik többek között az úgynevezett „erős program”, amely a korábbi „gyenge” megközelítésekkel szemben az igaznak bizonyult vélekedéseket is társadalmi okokkal magyarázza. Eszerint az érdekek döntően fontos szerepet játszanak a megismerésben – több tudományos vita kapcsán kimutatható ugyanis, hogy a tudósoknak érdekük fűződött ahhoz, melyik felfogás győzzön.
A konstruktivizmus irányzata szerint mi állítjuk elő társadalmi úton a tudományos tudást. A tudósoknak, kutatóknak különböző stratégiájuk van nemcsak a kutatásban, hanem a kutatási eredmények prezentációjában is – és ezek mind társadalmilag meghatározott jelenségek.
A „pörlekedések” után mégis úgy tűnik, érvényben maradt a felvilágosodás alapgondolata. A professzor David Hilbert gondolatával zárta előadását: „A tudás kötelességünk, hát tudni fogunk”.
Arany Mihály
Bezár