Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

(Bezúz) Csaknem húsz esztendeje, 1986 nyarán történt, hogy a Tiszatáj című, értékőrző, nyitott és elegáns folyóiratot egy furcsa hajnalon begyűjtötték az újságos standokról. A lap akkori főszerkesztője, Vörös László, aki Ilia Mihály örökét nemcsak formailag vette át, hanem az örökség összes tartalmával és üzenetével együtt, szóval Vörös tanár úr ekkor arról értesült, hogy közléspolitikai hibát követett el. „A nyomdában szolgálatot teljesítő munkásőr elvtársak felháborodva olvasták a kinyomtatott íveken a Kádár-rendszert bíráló sorokat" – magyarázták hivatalos formában, hogy miért kellett begyűjteni, betiltani és bezúzni a Nagy Gáspár versét közlő lapszámot.
A „társadalmi felháborodás" nyomán a szerkesztőséget is bezárták, a főszerkesztőnek pedig igazoló jelentéseket kellett gyártania arról, hogy milyen elvi és gyakorlati megfontolásból szerkesztett úgy, ahogy.
Azon a nyáron e sorok írója is gyakran fogalmazott igazoló jelentést a Szegedi Egyetem című kéthetilapban elkövetett közléspolitikai vétségei miatt. Így aztán, ha nem is jártunk össze, hogy egymás vállán sírjuk el bánatunkat, ha összefutottunk, nagyon hasonló élményekről számolhattunk be egymásnak.
Volt, hogy órákat ácsorogtunk a villamosmegállóban. Azt hiszem, sohasem tudta feldolgozni, hogy az ő idejében szüneteltették fél évig a jól karban tartott lapot. Ráadásul engedetlenségi mozgalom alakult ki: a szerzők túlnyomó többsége nem vállalt közösséget az új felállású szerkesztőséggel.
Vörös Lászlót, akit a napokban vesztett el a magyar irodalom, mélyen bántotta, hogy kétségbe vonták tisztességét. Azt mondta, engedélyt kér, hogy kiutazhasson Trierbe, Marx sírjához. A mesterének akarta elmondani a bánatát.
Ma már hihetetlenül hangzik az egész ügy.
Mégis igaz.
(Kézirat) Középiskolás voltam, amikor Vörös tanár úr fogadott a bölcsészkari irodájában. Azt írta, mert akkor még se mobil-, se vonalas telefonunk nem volt, csupán az agyonellenőrzött posta, szóval azt írta, hogy vigyek magammal néhány új kéziratot. Édesanyám, aki magyar irodalmat tanított, nem tudott tanácsot adni, hogy akkor most valóban írjam át kézzel az írógépen lepötyögött verseket, vagy a gépirat számít kéziratnak. Maga a szó nem is az irodalom, hanem a szerkesztőségi élet kifejezése volt, ezért nem várhattuk el senkitől, hogy pontosan körülírja a jelentését. Így aztán szorongva, de a gépirat verzió mellett maradva léptem be hozzá.
Az épület maga óriás volt, s benne ez a szigorú, gátlásait nehezen takargató, egyenes ember is. A kéziratot elvette, kihajtotta, s furcsán tartott fejjel, előredőlve s fölfelé nézve átfutotta. Csak annyit nézett meg, hogy rajta van-e a szerző, s van-e a műnek címe. „Szerző jelenlétében nem olvasunk" – tette hozzá. „Nos, hogy érzed magad?" – kérdezte olyan zavarba ejtően, hogy arra képtelenség volt válaszolni.
Kilenc éven át közölte az írásaimat, s mindig minden mozdulata, mondata, hangsúlya hibátlan volt. Be-bejárt a Szegedi Egyetem Dugonics téri szerkesztőségébe Belányi Gyurihoz és hozzám, hogy adjunk végre kéziratot. Szelíden hajtotta az embert.
Azt hiszem, őzmeghajtású tank volt.
(Antológia) A Gazdátlan hajók (Baka, Géczi, Zalán, Belányi, Téglási és Petri Csató) után néhány évvel jöttünk mi (Herbszt, Hévizi, Józsa és Vecsernyés), akiknek egy kicsivel könnyebb volt a színre lépés. A Móra Kollégium épületében laktak Vörösék, ott találkoztunk rendszeresen. A tanár úr minden verset, mondatot, sort és szót külön-külön megrágatott velünk. Hogy csúszszon, bort töltött mellé.
A társunk szövegeiről is kikérte a véleményünket, s a végén megmutatta nekünk az általa fölkért két lektor jelentését is. És még akkor is toldozgatta a kötetet. Elképesztően alapos, zavarba ejtően pontos, kínosan aprólékos szerkesztő volt.
Az egyik ilyen találkozón már mindenki a helyén ült, csak Herbszt Zoli késett, de a tanár úr neki is kitöltötte a bort. Másnap tudtuk meg, hogy halálos beteg, s mire megjelent a könyv (A hazatérés lehetőségei), addigra már nem élt.
Vörös László a könyv bemutatóin mindig erről a pohár borról beszélt. Fájt neki, hogy ott maradt.
Most Zoli után vitte.