Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

(A név) Valamit elnevezni, azt jelenti, birtokba is vettük. Épp annyira, amennyire a személy, a tárgy vagy a jelenség megengedi nekünk. A becéző szó, az átnevezés vagy az állandóvá vált jelző így hoz létre birtokviszonyt a nevet adó és az elnevezett között.
Tizenhét éves voltam, amikor a Tiszatáj szerkesztőségében Vörös László, Annus József és Olasz Sándor egy üveg badacsonyi szürkebaráttal vártak. „Ezt akkor bontjuk föl, amikor meglesz a keresztelő" – mondta Annus. Nagyot néztem. Elém rakták öt versemet, s azt mondták, választhatok hármat, amit lehoznak. „De ilyen névvel magyar költő nem lehetsz."
Biztattak, hogy nyugodtan lapozzam végig az asztali naptárt, ők ráérnek, de még azon a délutánon találjak magamnak egy rendes nevet. „Lipák Tibi is így találta meg a Zalánt” – érveltek a kedvesen komor szerkesztők. Akkoriban még kötelező volt az iskolaköpeny, s én ebben a tintafoltos kékségben üldögéltem a szerkesztőség dohányzóasztalánál, ahol Lipák Zalán lett, de én egyetlen keresztnevet sem tudtam elképzelni a saját, veretes, svábos-latinos családnevem helyére.
„Hát a nagymamádat hogy hívják?” – kérdezték néhány óra múlva, ernyedten. Kószó. „Ez jó. Szép alsóvárosi, alföldi név.” Mondtam, nem lehet, mert Kószó Teréznek udvarlok épp, nem mellesleg három gyermekem anyja lett később, szóval talán inkább nem venném föl a szerelmem nevét. „És édesanyád?" Vecsernyés.
Kibontottuk a bort, ez a név került a három, majd az összes többi vers fölé. Nagyapám, aki úgy rakott össze ötven fillérekből ötvenezer forintot, hogy minden villamosjegy árát (akkor még annyi volt), ha gyalog ment be a városba, félrerakta egy régi bakancsba, s e kis vagyont a halála után találtuk meg, szóval nagyapám, akit Vecsernyés Imrének kereszteltek, az első publikálást követően, a vasárnapi mise után egy könnycseppel a szemében átadott nekem egy ötvenest. Ötven forintot, száz villamosjegy árát!
Akkor az én nagyapám, aki szép, szelíd ember volt, úgy érezte, valamit birtokba vett. Valamit visszavett abból, amit elvettek tőle. Érettségizett ember volt, ami ma három diplománál is többet ér. Saját magától tanult énekelni, színházba járt, városi tisztviselőként a környezete legtekintélyesebb figurájának számított, aki tudott zongorázni, szépen fogta a teáscsészét, tisztelte a nőt, a munkát és a hazáját. Igazi polgár volt, akit a Rákosi-rendszer bezavart a vasöntödébe segédmunkásnak, onnan is ment nyugdíjba.
Nos, a művészléttel párbeszédben álló nagyapám az én költőnevemmel vett vissza valamit az erőszakosan félbehagyott élettől.
Néhány hónappal az én keresztelőm után a Tiszatájban bemutatták Herbszt Zoltán verseit. „Zalán és Vecsernyés is itt született" – mondta Annus a szürkebarát mögül. Zoli először végiglapozta a naptárt, aztán válaszolt a szokásos kérdésekre. „És édesanyád?" Überpacker Irén.
Zoli így maradt Herbszt, s nem sokkal ezután ez a név került a sírjára Sopronban a Szent Mihály temetőben.
Zalán teljes egészében birtokolja ezt a nevet, s a benne nyugvó szép sorsot. Azt is mondhatni, hogy ő csak az anyakönyvi adatban Lipák, egyébként mindenestül Zalán. Nagy költő és nagy formátumú irodalomszervező. Utóbbit úgy kell érteni, hogy jóformán semmit sem szervez, de a léte az utána következő generáció működését erőteljesebben befolyásolta, mint az ő jó néhány tekintélyes példaképe. Ezért aztán a neve sokkal több, mint családnév: fogalom.
(A válasz) Zalán rosszul érezte magát a bőrében, ezért megírta az Arctalan nemzedék című esszéjét, ami egyszerre volt irodalomtörténeti tett és politikai kiáltvány. Vaskos ellenzéki szöveg abban az időben, amikor a legvörösebb kannákból locsolgatták krásznájá maszkvával a Kádár János nevű szegfűt.
Aztán Zalán megírta az Ének a napon felejtett hintalóért című félhosszú avangárd verset, ami kijelölte a félhosszú, versen túli szöveg helyét és a hetvenes évek végével induló neoavantgárd irányát.
Azután Zalán, mert még mindig rosszul érezte magát, darabokra szedte a verset, tipográfiát vitt a szöveg közé, s ezzel azt mondta, hogy most már igazán kivonulhatnának az oroszok. Végül kivonultak, továriscsi konyec, vagy mégsem, mert még mindig a spájzban vannak, de ez már egy külön történet.
Ötvenéves íróemberről ritkán írnak monográfiát, őt ez is megillette.
(SZEGY) Sok költözés közben néha kincs is belehull az ember zokogó tenyerébe. „Szüntelenül válaszadásra készülök" – szólt a cím a Szegedi Egyetem 1983. május 6-i számában. Ezt az akkori Zalán mondta az akkori énemnek.
Akit érdekel, lapozza föl!