Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Hogy milyen sokan figyeltek a ’60-as években a JATE Egyetemi Színpadra, azt ez a Pünkösti István író, újságíró titkos dossziéjából kiemelt mondat is jól tanúsítja. Volt is miért odafigyelni a szegedi amatőr színjátszókra, hiszen előadásaikban kimondták, amit akkor csak csendben gondolni, vagy a veréseken bevallani lehetett. De ne szaladjunk előre: A következőkben azt vizsgáljuk, honnan jött és hová is tart jelenleg a szegedi egyetemi színjátszás.
Egyetemünk történetében alig van olyan dolog, ami nem vezethető vissza Szent-Györgyi Alberthez. Nem meglepő hát, hogy az egyetemi színjátszás is az ő kezdeményezésére jött létre itt a két világháború között. Az ifj. Horváth István vezette Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társaság első darabja a Hamlet volt, melyek sikere még a szegedi és a kolozsvári színház kapuit is megnyitotta a darab előtt. A kor tragédiája azonban az egyetemi színjátszást sem kímélte: a tehetséges rendező a második zsidótörvény után öngyilkosságot követett el zsidó származású szerelmével, Tóth Katával együtt, aki Gertrudist játszotta a sikeres darabban.
Ezután hosszabb szünet következett, mígnem a ’60-as évek közepén a kor hazai színházi életének különutas rendezője, Paál István került a társulat élére. Ebben az időben a ’68-as események szabadságvágya, a nyugati diáklázadások és az élhetőbb szocializmus megteremtésének lehetősége lengte be az országot. A rendszer elleni kritikák visszafojthatatlanul törtek felszínre. Ez jelentette a független, amatőr színházak igazi aranykorát, hiszen a hivatalos, állami színházak számára tiltott gondolatokat ők kimondhatták. E csoportokat pont népszerűségük miatt az egyetemi vezetés is megtűrte, és talán a hatalom is levezető szelepként alkalmazta őket a mindig veszélyes fiatal értelmiségiekkel szemben.
Paál István másodéves bölcsészként ’62-ben lépett a társulatba, majd – egy kis kaposvári kitérő után – ’69-ben került vissza újra Szegedre. E dátummal kezdődött a Jate Egyetemi Színpad ’74-ig tartó hőseposza.

 

Seres István és Imre Balázs a Szegedi Fókusz Műhely Mrozek Özvegyek című darabjában. Fotó: Segesvári Csaba.

 

Elsők között az akkor igencsak gyanús szerző, Déry Tibor Óriáscsecsemő című művét vitték színre, megjelenítve általa a hatalomnak kiszolgáltatott ember valóságát. E témáról szól a két évvel későbbi Örök Elektra című darab is. Ezután a társulat legjelentősebb darabja, a Petőfi-rock következett. A Szóljatok szép szavak - Petőfiről című országos versenyen, lévén a JATE csoportja, Paáléknak is indulniuk kellett. Ez alkalomra írt előadásukat a költő megzenésített verseiből – Dicsőséges nagyurak…, Akasszátok fel a királyokat! – és forradalom korabeli hivatalos jegyzőkönyvek, titkos iratok, rendőrségi jelentések részleteiből állították össze. A darab elnyerte a Szóljatok… fődíját, és számos országban vendégszerepelt vele a társulat. Itthon azonban nem csak a nézők figyelme kísérte a darabot. Miután egy március 15-i, pesti előadás zárójelenete szabályos tüntetésbe fordult, elkezdődött az együttes lassú felszámolása is. Igaz, még megcsinálták másik nagy előadásukat, a Kőműves Kelement, ám a társulat körül ezután elfogyott a levegő. A már idézett aktákból kiderül, Paált ekkor már rég „F-dossziés” személyként figyelték meg. Ide tartoztak azok, akik ”a Népköztársaság állami, társadalmi és gazdasági rendjével szembeni fellépés lehetőségét latolgatták, fellépésük várható volt, vagy magatartásukkal tényleges veszélyt jelenthettek a rendszerre”. Mozgósítás esetén tervbe vették az F-dossziés személyek egy részének „preventív letartóztatását és koncentrációs táborba hurcolását" is
Azt gondolnánk, hogy a társulat az utolsó nagyobb, és provokatívabb darabokkal került a III/III-as főcsoportfőnség látóterébe. Az a tény azonban, hogy a megfigyelés fedőneve (Thermidor) megegyezik egy, a társulat korai korszakában előadott Fekete Sándor-darab címével, nem erre enged minket következtetni. Az sem véletlen, hogy Paál ezek után állami színházaknál kapott állást, hiszen így közvetlen ellenőrzés alatt tarthatták a lázadó jellemet, aki azonban még így is képes volt nagyot alkotni. Az örök „partizánnak” nevezett Paált azonban nem a szocializmus hallgattatta el. A rendszerváltás után összezavarodott világban nem talált kapaszkodót. Megviselte, hogy a szabadságvágytól duzzadó darabaji egyszerű történelmi példázattá váltak. Mintha Paált annak a világnak a hiánya hallgattatta volna el, amelynek megszűnésért egész életén át harcolt. Hogy mi a tényleges ok, nem tudjuk, a tény: A gyenge idegzetű művész 1998-ban, nem sokkal édesanyja halála után vetette magát a mélybe egy győri panelház tetejéről.
A megfojtott egyetemi színpadnál ’74-től hosszabb szünet következett. S bár kisebb kezdeményezések bizonyára voltak, a következő hullámhegyre sokáig kellett várni. Szabó Attila és Czeizel Gábor – az előadások kezdési időpontjáról elnevezett – 8.15-ös színpada, majd a kilencvenes évek elején Kormos Tibor, a JATE klub vezetője által fémjelzett társulat azonban már jelentős előadásokkal vált népszerűvé. Az utóbbi társulat Machbeth-jét városi kőszínházban is bemutatták.
A rendszerváltás az egyetemi színjátszás számára is tragikus következményekkel járt. Az egyetemi színjátszás megújította a magyar színművészetet, olyan nagy alakokat adott neki, mint a Magyar Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója, Jordán Tamás, túlélnie azonban nem sikerült. ’89 után azok a struktúrák, amik lehetővé tették az egyetemi, főiskolai színpadok működését, szétrobbantak. Megszűntek a játszóhelyek, a meghatározó személyek átszivárogtak a profi színjátszásba. Ugyanakkor megjelentek az alternatív- és stúdiószínházak, melyek a kezdeményező forradalmiság kenyerét vették el az egyetemi színpadoktól. Persze a rendszerrel szembeni dac, a közös szabadságvágy is megszűnt, és a napi politika kicsinyességében oldódott fel, nem hagyva mondanivalót e társulatoknak.
Vannak persze kivételek. A pécsi Janus Egyetemi Színpad túlélte a nehéz éveket, sőt viruló egyetemi színházkultúrát alakított ki. Mikuli János, a színház vezetője lapunknak elmondta, bár ma minden egyetemen vannak kisebb csoportok, mivel nincs továbbfejlődési lehetőség, ezek pár év után eltűnnek a süllyesztőben. Ezt megakadályozandó rendezik meg Pécsen az Egyetemisták és Főiskolások Országos Színházi Találkozóját – idén immár ötödik alkalommal.
Az elmúlt pár év szünete után ma már Szegeden is feléledni látszik az amatőr egyetemi színjátszás. Sőt, az elmúlt pár évben egyből több társulat született meg az SZTE-n. A Benkő Imola vezette Szegedi Fókusz Műhely első komoly sikere Esterházy Péter előadhatatlannak tartott Búcsúszimfóniájának feldolgozása volt, amit maga az író is elismert. Ezek után egy Mrozek-darabot láthattunk, májusban pedig egy új performance-t mutatnak be az Új Zsinagógában. A társulat nagy hangsúlyt fektet a táncra, a mozgás alkotta nyelvre, ami amatőr mivoltuk miatt különösen nagy, ám eddig sikerrel legyűrt kihívást jelent. Mellettük a Czene Zoltán vezette Szegedi Egyetemi Színház inkább társadalmi kérdésekkel foglakozó darabjai is népszerűek. A 2003-ban alakult társulat a paáli hagyományokat életben tartó Szerelmem, Elektra, és a vidámabb Karnyóné című előadásokkal tölti meg – általában teltházassá – a Pinceszínházat. Mindkét társulat sikerrel szerepelt 2004-ben Kapolcson, sőt, a közelgő pécsi seregszemlén is bemutatják majd darabjaikat.
A színház és az egyetem közös gyermekeként a SZTEAGE társulata alakult a legkésőbb. Ők, a Szegedi Nemzeti Színház mind teret, mind profi rendezőt biztosító atyai felügyelete mellett nemrég az István, a királyt vitték sikerre, hamarosan pedig a Kőmíves Kelemen című rockoperát mutatják be.
A szegedi amatőr egyetemi színjátszás léte azonban a népszerű előadások és a három kiváló csoport ellenére sem tűnik biztosnak. Az egyetem hivatalos társulata stabil alapokon nyugszik, hisz anyagi segítséget kap az egyetemtől, ugyanakkor szakmai segítséget, sőt a próbák és az előadások számára ideális helyszínt is kap a színháztól. Azonban pont e tényezők gátolhatják őket az igazi amatőr műhellyé, a szabad egyetemi szellemiséget, merészséget képviselő egyetemi színpaddá válásban. Míg az e tulajdonságokat felmutató, ám a hivatalos támogatásoktól teljes egészében „megmenekült” társulatok léte pedig pont a kicsinyes anyagi gondokban, a magukra utaltságban keresendő.