Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Csokonai óta tudjuk: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban". Azonban napjainkban milyen helyzetben van a költészet? Milyen ma lenni költőnek? Olvasunk-e verseket, maiakat? A költészet napja, József Attila századik születésnapja alkalmából ezeket a kérdéseket szegeztük a XXI. század néhány költőjéhez.

 

 

Manapság a verset nem becsülik meg, sőt semennyire nem becsülik. Egy bizonyos réteg olvas verseket, a többi emberhez pedig maximum a megzenésítéseken keresztül ér el. Esetleg átfutják a napilapokat, talán feltűnik nekik egy-két név, és ismerkednek vele. A vers helyzete? Mostoha.
Szeretek verset írni, keveset írok, de úgy érzem, hogy sok emberhez eljutnak a gondolataim. Én prózát sokkal szívesebben olvasok, azt gondolom, hogy a költészet napjával eleget foglalkoznak az emberek, engem ez már nem nagyon érdekel. Felolvasások, találkozók vannak: nagy az őrület, ami elég fárasztó.

 

Kukorelly Endre
 
Azt hiszem, költői szövegek eleve nem azért lesznek, hogy valaki más olvassa azokat. Vagy hallgassa. Nem más valakinek, hanem saját magamnak készítem, magamról, és aztán jön az, hogy javaslom másnak is. Miután a munkát, amibe került, mintegy visszaszolgáltatta, visszaírva magát, tovább írt engem. Hogy ezt a javaslatot el is fogadják, sőt, ebből még nagyjából meg is lehet élni, az külön létező: külön csoda. A költészet jó helyzetben van. Legjobb dolog (verseket is) írni, próbáld ki. Egy vers végtelen energia-potenciál, többször is szolgálhat, aztán másvalakit is, ám elsősorban mégiscsak engem, csak utánam őt. Nem mindenki önellátó (bár kicsit csodálkozom azon, hogy nem), és senki sem teljesen az, sőt minél inkább látom el magam, annál inkább érzem szükségét más(ok versei) szolgálatának. Nagyjából ezek a határok, erre számítok és ezért olvasok. „Nyilván olvasni akartam. Olvasom: Fönt: Vörös- / marty, bekeretezve, Vörösmarty, lent: Petőfi. Csak úgy / egyszerűen: Petőfi. Középen: (azaz belül:) Jaffaszörp” (Tasnády Attila: Vasár- vagy ünnep) (Ugyanis az volt a kérdés, hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait, milyen befogadói tapasztalatra számíthat a mai költészet, és hogy miért olvasok.)
Még az is fontos kérdés, kit olvasok. Sokat, és sokfélét, olyasmit is, ami nem tetszik,  nyilván ezt nevezik szakmának, szakmai ártalomnak. Van aztán, hogy egy darabig nem tetszik, aztán meg igen, ezt szerencsének nevezném. Ha szigorúan a mai magyar költészetet mint szolgáltatást veszem, másodsorban sok mindenki, elsősorban azonban Vörösmartyn és Petőfin kívül még Tasnády Attila, Tandori Dezső, Marno János, Parti Nagy Lajos, Borbély Szilárd, Szijj Ferenc, Lövétei Lázár László bizonyos (annyit jelent, hogy nem minden) írásai működnek közre az életemben.

 

 

Az, hogy a költészet szakma, melyért horribile dictu fizetés járna, ma éppúgy nem járja meg a hivatalosságok eszét, mint József Attila korában. Sőt, akkoriban több volt a mecénás, nagyon másképp festett a világ. A manapság a skandináv országokban, Németországban vagy Hollandiában jó megélhetést biztosító ösztöndíjak errefelé ismeretlenek, inkább a könyöradományként odavetett elismerések jellemzőek, melyeket a bruttó összeg megjelölésével hirdetnek meg és kürtölnek szét a sajtóban, aztán szép csöndben elviszik a felét adóba. Én magam hál’Istennek nem panaszkodhatom, de rengeteg kitűnő, mindenek előtt fiatal írót-költőt látok kenyérgondokkal küszködni (bajszukon nem billeg morzsa, vagy épp csak az). Pezseg viszont az irodalmi élet, sok az est és sok a jó est, és hadd beszéljek haza: Vörös István kollégámmal még „kreatív írás” képzést is indítottunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ahol a diákok tanulhatják a szépírás fortélyait. Ez is egy apró lépcsőfok a líra „professzionalizálódása” felé. Ne tessék megijedni: nem „gyártunk” több írót-költőt, mint eddig volt, csak a színvonalt szeretnénk emelni.
 Kedvelem az olyan költészetet, amely él, amelyik együtt lélegzik a léttel, a tárgyi, anyagi, szellemi valósággal. Valóság Magritte és Sherlock Holmes pipája, Tolsztoj Leó csizmája, Jack London kutyája, József Attila fejszéje, karója, Kassák szamovárja, Dsida Jenő báránykái, Nemes Nagy Ágnes madara, Pilinszky bádoglavórja, és így tovább. Költeménybe lehet ma foglalni levágott körmöt, felborult kaktuszt, pohár vizet, egy autó előredöntött vezető-ülését, romlott káposztát zabáló sárgarigót, átlagosan elkészített hamburgert, ablakból kiejtett (ki nem ejtett) almát, a buszon való kapaszkodást, még a költő és családja vécére járási szokásait is. Nem blöffölök: az imént harmincegynéhány éves kortárs költők verseit „foglaltam össze” pár szóban, mintha egy műsorfüzet kommentátora lennék. Jómagamnak is sikerült már versben szót ejtenem egy kallódó csavarról, egy láda rohadt almáról, egy halom mazsoláról, egy csepp vörösborról, a kávézaccról, a szotyoláról vagy éppen egy pár kínai zokniról.
Az a költészet, amelyet kedvelek, s amilyet magam is űzni próbálok, nemcsak a merev konvenció nyűgeit rázta le, de túl van már a szélsőségesen provokatív gesztusokon is. Kicsit szomorkás, mint egykor Darvas Iván hangulata, kicsit túl sok mindent vagy kicsit túl keveset tud a világról. Átléptet a versidőbe, és néhány felnagyított vagy egymásba csúsztatott képben próbálja öszszefoglalni a feltartóztathatatlanul száguldó világot. Az ilyen versnek szaga van, íze, állaga, tapintása, bár nem mindig kellemes. Mert Baudelaire, sőt, a középkori haláltánc-költők óta a poétának megvan az a nem túl hálás feladata, hogy ne csak a szépet, az épet, az elzsongítót, de a rothadtat is közönsége orra alá dörgölje. És amint a hibátlanban ott van a múlandóság esélye, úgy számomra a rothadásban is ott van a tökéletesség kétségbeesett ígérete, akár a kukacos almában a mag, a tölgymakkban a leendő faóriás. Ha másképp nem, hát a képzelet önkénye által.

 

 

A költészet köszöni, jól van. Szíves érdeklődésre: tágas, mély. Kiterjedése: világnyi. Nappal kicsit alvajáró, éjjel éber. Szereti, ha csillagokra lát, de az opálos fényeket különösen kedveli. Amikor azt mondják, valakinek a költészete, elmosolyodik. Mert pontosan tudja, hogy a teremtés utáni időt megelőzte az illő bemutatkozás, ahol nem hangzott el egyetlen név sem. Ami jó benne, az tökéletesen elvonatkoztatható a névtől.
Ha nincsenek költők (vagy kihaltak, vagy nem születtek  újak), akkor miért van tele a világ költészettel? Nos, erre még nem adták meg a pontos választ, de alighanem kicsit összefüggésben lehet a föntiekkel. Tehát: érdemes komolyan venni az égbolt csillagait meg az opálos fényeket. Onnan egy-egy vers lepattan, elénk gurul, szinte lüktet, ha kézbevesszük. Nincs veszve semmi, gondoljuk és felnézünk az Égre. Valamit csak ott tudhatnak bizonyosan.  A költők meg csak hadd panaszkodjanak! Áprilisban  általában mindig boldogan panaszkodnak, hogy mennyi boldogtalan verset írtak. A költészetnek mindig ideje van.

 

Solymosi Bálint
(egy nap költészete)

 

Végül is elintézhető volna egyetlen mondattal ez „az egész kérdés”, amelyet én most egy napként fogok fel; ez a mondat úgy hangzana, hogy „Van egy jó hírem, nem vagyok rosszabbul, mint tegnap…” Annyit hibázik csak, hogy még nincs vége a napnak. Tehát hogy majd a buktából derül ki –, megérte vagy se. Most már este felé van, s az én nagy kedvencemmel, Petőfivel kérdezzük, „Oh te piros nap! Mért vagy te piros?” …Mire aztán a folytatásból kiderülne, addigra már nem hogy a színe, de a fonákja se ugyanaz. (Lásd így; „Itt a piros, hol a piros?”) Annyi mindazonáltal látszik –, minden más szempontból (és ami az úgynevezett „költészetbizniszt" illeti), hogy a vers nem lesz, ha valaha is volt, a helység kalapácsa…!*
* Nekem az egyik kedves kocsmárosné mondta, hogy „Nézd, mielőtt végképp elinná az eszét, minden ember költővé lesz.” (Az elinná itt nyilván szabadon behelyettesíthető; eldolgozná stb.)

 

 

A költészetben mint foglalkozásban semmilyen extrém vonatkozást nem látok. Természetesen jelentős a száma mindazoknak, akik amatőr módon vagy műkedvelőként művelik ezt a hivatást, de rengeteg embert tudok, és itt elsősorban természetesen az írókról beszélek, nem a költőkről, aki erre alapozza az életét. Engem mostanában elsősorban a színházhoz fűz szoros kapcsolat, azt hiszem, hogy ott irodalmárként előfordulni hálás feladat, és stabil megélhetést is biztosít.
Bár a szöveg a színházban elszalad az ember füle mellett, és ez nem egy szerencsés eset, ugyanakkor legalább ilyen tragikus, amikor irodalomhoz alig konyító szerzők összecsapott munkáit látjuk; tisztelet a kevés számú kivételnek.

 

 

Arról, hogy nem olvasnak az emberek verseket, folyton szokás panaszkodni. Lehet, hogy ez egyfelől igaz, másfelől viszont azt látom, hogy ahogy mindig, most is megvan az a versolvasó réteg, amelyiknek igénye van az irodalomra, méghozzá a jó irodalomra. Nem tűnt el teljesen ez a dolog, és nem szabad illúziókat táplálni a régebbi időszakokkal kapcsolatban sem. A versnek soha nem volt széles, nagy közönsége, mindig egy viszonylag szűk réteg olvasott kortárs irodalmat, és ez most sincs másképp.
Sokszor tapasztalom azt könyvhéten, hogy egyetemista korú fiatalok jönnek és hoznak köteteket, vagy a már nem kapható könyvekből fénymásolatokat. Ebből azt gondolom, mégiscsak van erre fogékonyság. Vagy volt már olyan, hogy kéziratot kért tőlem valaki ajándékba. Ha valakinek ez fontos, akkor ez mégiscsak jelent valamit. És most nyílt meg Budapesten a Dedikált Könyvek Boltja is, ami pontosan ezt az igényt igyekszik kielégíteni. Ha valaki ilyen ajándékot vesz, az azt mutatja, hogy odafigyelnek a kortárs irodalomra.
Hogy milyen ma költőnek lenni? Nagyon kevés ember engedheti meg magának, hogy anyagilag a költészetből éljen. És bár más korokban sem volt sohasem könnyű, én azért azt tapasztalom, hogy a mostani (elég beteg ) társadalomban sokkal kisebb az intellektuális teljesítmény presztízse. Az átlagember sokkal inkább felnéz a médiában hírnevet szerzett figurákra, mint mondjuk az írókra.  Ez ellen nem tudom, mit lehetne tenni- de nem is biztos, hogy kell.
Ezen azt értem, hogy az  írók, irodalommal foglalkozó emberek úgyis  csak egyvalamit tehetnek: védik saját integritásukat. Következetesen kell azt csinálni, ami a dolgunk. Ez biztosan közhelynek tűnik, de mégiscsak az a lényeg, hogy az ember azzal foglalkozzon, ami alapvetően a feladata. Ha saját magával rendben van, ez előbb-utóbb kifelé is elkezd hatni. Ha sokan következetesen őrzik az integritásukat, akkor mégiscsak létrejöhet valamifajta intellektuális védvonal. Érdemes örülni annak, hogy mennyi jó könyv jelenik meg – az pedig külön szerencse, ha az ember olyan irodalmi közegben élhet, ahol a közvetlen közelében fontos művek születnek. Márpedig ilyen szempontból szerintem gazdag éveket élünk.

 

 

Megítélésem szerint az számít költőnek, aki hellyel-közzel rendszeresen ír, publikál, s úgy is él. Rendszertelenül írok, négyévente publikálok, s nem élek úgy. A rendszerváltáskor arról kérdeztem Szőcs Gézát, aki a hetvenes-nyolcvanas években a sok verset olvasó és számos költőt ismerő nemzedék egyik emblematikus figurája volt, s aki akkor épp a Szabad Európa Rádiót tudósította Raffay Ernő szegedi történész parlamentbe jutásáról, hogy akkor most mi van? Azt mondta, nem fér hozzá a vershez. De írja, csak épp nem papírra. Megnyugtatott, mert én is így voltam ezzel: a redakció élete elvitt a verstől, de amikor beültem a szolgálati kocsimba, minden alkalommal megszólalt bennem egy új sor. Amit aztán sohasem írtam le, s hamarabb kopott ki belőlem ez a sor, illetve a verssor megszületésének lehetősége, mint alólam a Laguna.
Tíz évvel később az Országház épületében futottam össze Szőcs Gézával. Ketten együtt annyit híztunk, hogy abból kijött volna egy érett költő. Mondjuk egy filigrán Petőfi vagy egy madárcsontú Pilinszky. Kérdeztem a talpig elegáns, diplomata külsejű Gézától - utalván Sirálybőr cipő című kötetére -, hogy röpül-e még a sirály? Válaszolt, de úgy vettem észre, hogy inkább mentegetőzött. Sok a dolog, magyarázta sokszínűen. Ez is megnyugtatott. Egy időben irkákat vettem, hogy majd abba. Nem ment. Azután rászoktam arra, hogy ceruzával írok és ott volt a radír is. Így se ment igazán. Közben csináltam ezt-azt, de a legkevésbé voltam költő. Néha szembesítenek azzal, hogy ezzel a szereppel is azonosítható lehetnék. Közben meg eszembe jut, hogy amikor mások előtt azt mondták, ez az ember költő, többnyire szégyelltem magam. A vállalatvezető poéta? Akkor valamihez biztosan nem ért.
Most meg látom, hogy Szőcs Gézának megjelent az új kötete.
Ez viszont nem nyugtatott meg.