Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Néhány hete tűnt fel a kislány. Olyan utcagyerekféle, koszos kis csavargónak látszott. A környék romos házai közt bóklászik, és szinte minden nap betér a sarki kocsmába. A bárpult oldalának támaszkodva figyeli a pörgő gyümölcsöket. A kocsmáros ad neki néha egy pohár üdítőt. Szótlanul, fejbiccentve megköszöni, majd nagyokat kortyolva magába dönti. Fényes ajkait csuklójával keni maszattá. Mikor az ivóban nagyobb tömeg verődik össze, közelebb merészkedik a géphez. Egészen a játékos térdének az ívéhez húzódik, és onnan figyeli a dinnye, cseresznye meg-megálló gyűrűit. Senki sem veszi észre, mikor elmegy.

 

 

A bontási engedélyt már évek óta megkapta az építési vállalkozó. A lakók elköltöztek, csak az öreg házmester él a földszint négyben. Nemigen törődnek vele. A tulajdonos az ingatlanpiac alakulása miatt néhány évig még pihenteti a buldózert. Addig sem kell őriztetni a háztömböt. Az önkormányzat meg úgyis levonja azt a kevés rezsit az öreg nyugdíjából.
A környéken azt beszélik, hogy az egy régi házmester-dinasztia. Mármint a földszint négy. Talán még az öreg nagyszülei is azok voltak.  Az öreg már egyedül él, és évek óta még a folyosóra sem jár ki. Azt mondják, megbolondult. A házmesterség, az vitte el az eszét! Nem tudott alkalmazkodni. Szerette, mikor féltek tőle, és képtelen volt elviselni, mikor már köpdösték. De leginkább a közöny terhelte meg, ha már levegőnek sem nézték.
Van egy unokája, aki nem tudni, hogy vele él-e, vagy sem, de az apróbb munkákat mindennap elvégzi, lehet, hogy az öreget is ápolja. A gyámügyet nem érdekli. Az egész környék, úgy ahogy van, eleve feketelistás. Cigányok, utcakölykök, csavargók, bűnözők; alkohol. A lerobbant házak, a kiabálások, és még több alkohol. Csak a közvetlen tömbszomszédok beszélnek néha az öregről meg a kislányról. Mikor se verekedés, se rablás, semmi erőszak nem történt. Két film között a reklám. Olyan utolsó téma a nagy csönd előtt, amit ez a bűzös kerület még belélegezhet.
 
A részeg

 

Éppen egy férfi rohant ki az ajtón. – Elvitte a pénzem! – kiabálta, és megkérdezte, nem láttam-e. A kislányt.  A férfi már hetek óta dobálta a gépbe a pénzt. Gyümölcspóker. Most végre megütötte a Nagyot – így fogalmazott. Meghívott mindenkit a helyiségben (még egy kis alkohol), úgy emlékszik, kicsit még táncolt is, körbe-körbe. A pénz a bárpulton volt, oda számolta le a Nagymellű. Mire visszatért az örömpörgésből, semmi. - Értem-e, hogy semmi! - ezt mondta, meg hogy részeg, és az volt akkor is, - bassza meg – így ő. De arra emlékszik, hogy a pulton a zseton. Nagyon sok. A pult alatt a kislány. Az a koszos kis kurva, aki mindig őt nézi, mikor játszik. Csak ő lehetett. – és már szaladt is két züllött cimborájával az utcák végtelen hálójába.

 

 

A kislány a hosszú kapu kilincsébe csimpaszkodik, hogy résnyi nyílást tárjon, és behúzhassa kiskocsiját, amin egy nagy görögdinnye inog. Rám néz. Koszos tekintetében félelem csillan. Kinyitom neki a kaput, a dinnyét a hónom alá fogom, és kéz a kézben indulunk a földszint négy felé. Csak a kocsi kerekei zörögnek; halkan, mintha még mindig vigyáznának a lakók nyugalmára.

 

 

A borostás, ősz férfi nyakig betakarózva; mosolygott. A kislány játszi mozdulatokkal huppant a sámlira, és gyengéden megsimogatta összetapadt fürtjeit. A cserepes szájhoz hajtotta fülét, majd bólintott. – Vendég – mondta, majd felém nyújtotta apró kezét, és szorosan megragadta a csuklóm.
- Azt mondta, hogy ne törődjek vele, mert teljesen mindegy, hogy az ember az ágyban rohad el, vagy a földben. De mert az oszló tetem nagyon büdös, és ezek úgyis olyan finynyásak, valaki majdcsak elkaparja. Ezt mondta. Meg azt is, hogy kutyaeledelként még hasznot is húzhatna ebből a fonnyadt testből, de nem úgy, mert a „halotti leplen nincsen zseb" – ezt is szokta mondani -, hanem a kutyák végett (nagyon szereti a kutyákat). Én sírtam, hogy ezt nem akarom. Akkor meg a pénzről beszélt, amivel minden héten egyszer a boltba küld, és azt mondja, cseréld ki. És akkor én kenyeret hozok, meg olcsó felvágottat; néha tejet. Akkor mindig viccel, és én azt nem szeretem. Nem lesz ideje kivárni az aludttejet, meg ilyenek, és én tudom, hogy miről beszél. Akkor megint sírok. Megsimogat, vigasztal, hogy higgyem el, csak ezeknek a finnyásaknak jelent az egész valamit, és olyankor köp egyet (amikor még bírt), sőt kacag is. Mert a föld alatt nem tudják elképzelni, ahogy a férgek rágnak. Jól el van rejtve, itt bent – a fejére mutat -, és nevet, hogy mennyivel nemesebb, ha a növények a férgek ürülékét – ami valójában az ő teste – visszaszívják. És csak simogat, miközben a kegyetlen szavait mormolja. Sosem hallja meg, mikor a gyümölcsökről kérdezem. Vagy csak nem akar válaszolni…
A kislánynak elcsuklott a hangja. Könnyes szemmel állt fel a sámliról. Az öreg már régen elszundított. Valójában már többet aludt, mint amenynyit ébren volt.

 

 

A lány a konyhában a dinnyét vágta. Mögé álltam, kezem simogatásra emeltem, mikor kérdezett. – Ugye nem mindegy? – Nem válaszoltam. Kivettem kezéből a kést, szelni kezdtem a dinnyét. – Én hoztam pénzt. Ki akarom cserélni nagyapára. – leült a székre, és a gyümölcs halk sercegése adott kíséretet a vékony leányhangnak. – Azt mondta, nagyon szeretne még egyszer dinnyét enni, friss kenyérrel. Friss kenyeret is hoztam. Nagyon szereti a dinnyét; minden gyümölcsöt nagyon szeret. Én is. A cseresznye a kedvencem. Nekem rengeteg gyümölcsfám lesz. És a nagyapa… – nem folytatta mély csend lett mikor elhallgatott.

 

 

- Ugye, nem mindegy? – kérdezte még egyszer, miután a vörös dinnyeszeletből nagyot harapott. A szája sarkából piros lé csurgott az álláig. Vér és könny, gondoltam.
- Nem, tényleg nem mindegy – a lány elmosolyodott.
- Nagyon szeretem a fákat; a cseresznyét – és elindult a nagyapja szobája felé, kezében a nagy tálcán imbolygó, vörös dinnyehajókkal.

 

 

Másnap reggel álmosan ébredtem. Homályos mozdulatokkal kezdtem el készíteni reggelim. Feltettem a teavizet, kenyeret szeltem, tiszta tányért raktam az asztalra, a hűtőből paprikát, paradicsomot és vajat vettem. Kimentem az újságért. A címoldalt olvastam, mikor a teáskanna fütyülni kezdett. Lecsavartam a gázt, és a szekrény tetejéről levettem a kis üveget, amiben a teafüvet tartom.
Mikor kinyitottam, a konyha megtelt a szárított gyümölcsök, és illatos füvek aromájával. Lehunytam szemem, és abban a pillanatban sikerült végre teljesen felébrednem. Mosolyogva szórtam az illatos növényeket a forró vízbe. A kislányra gondoltam. Kitártam a kamraajtót, és biztos voltam benne, hogy van még egy üveg cseresznyelekvár a felső polcon. A világ legfinomabb cseresznyelekvárja. Érezni rajta egy öregember hazug szavait, egy válasz nélküli kérdés igazságát.