I. (színtelen ébredő párnák közt)
Fekszünk fénytől izzadva a fényben,
a szilánkokra metszett színek fókuszában, ebben az üvegként összetört és véresre szabdalt térben, valahol a semmiben. Bíbor hóból a jégbe fojtva, újra és soha többé, az időn át és köztes selyembe burkolózva, valahol az öröklétben. Hangtalan lépünk egymás ajkán át a kimondhatatlanságból nyert öntudaton keresztül, keresve a beteljesülés adta vágy tiszta fogalmát, hogy megérthessük mi kell a muszáj tökéletes törvénye ellen, ha az elrendelt vászonszerelme testünkön úgyis megfeszül. Csak úgy érintések nélkül, tudattalan sodródó visszhangfolyam simítja fényessé összes körvonalad, elmeséllek magamnak és átbeszéllek, puha agyagból formába öntve aznapi magad, hívlak minden sóhajommal. És Te jössz a következő lélegzetvétellel. II. (szilánkszívű magányban)
És villamosok élénksárga szennye metéli el
hajnali takarónk fáradt magányát, szürke függöny-karokkal kibontva téged belőlem, átszőve testeden törthomály szárnyát, önző mohóság táplálta karmait. Ma is hagyom, hogy elszakítson és szirmokra zúzzon szét, |
épp csak hogy itt felejtse
lényed idősíkokon átszaggatott és idementett kávéizét és illatát. III. (öntudatlan éberség)
Ma is kelyhéből itatja vérét
a tegnap sólyomtestű álma: szárnyat fon az ujjaid közül hulló idő és ereit vágja, valahol holdközelben. Még hiszem, hogy feloldozást sző körém fáradt, istentagadó kezed és imákat suttog körülöttem minden ajkad súrolta szó. ... és tér leszel és erő és menedék,
szemem ölelő forrás, tó...
Társ.
Sebezz meg! Én akkor sem kívánhatok soha jobbat és soha mást... Szerezz meg! Tűzz koplyák élére, keresztek titkait felfedőként mutass a világnak, húzz a napfényre és mondd meg Istennek: arcon köpöm! Vagy csak hagyj a sárban… Letisztulni. Hagyd, hogy leoldja rólam látszatbőröm a fénytelen állag, ez a sötét, sűrű könny... Hagyj elindulni! Mielőtt még megkívánlak, elmúlás... |