Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Miért volt fontos Önnek, hogy megrendezze ezt a filmet?
– Ez a film nem csak és kizárólag a holokausztról szól, hanem a mindenkori diktatórikus helyzetről – amíg egy embert le lehet venni egy buszról mindenféle különösebb erőszak nélkül csak azért, mert van rajta egy megkülönböztető jel – de ha nem lenne rajta ilyen, akkor is le lehetne szedni-, majd pedig arra lehet kényszeríteni, hogy attól kezdve más sorsot éljen, mint ami rá lett szabva, addig ezt a filmet meg kellett csinálni. A világ pedig most pontosan afelé halad, hogy bárkit bármikor le lehessen szólítani egy buszról, és arra lehessen kényszeríteni, hogy mást csináljon, mint amit kellene. Arra lehet kényszeríteni valakit, hogy olyan sorsot éljen, ami nem az övé, hanem  csak kölcsönkapta, nem is tudni, hogy ki bízta rá - így nem lehet mást tenni, csak elfogadni.. Ez a sorstalanság.
– Ennyire pesszimistán látja a jövőt?
– Azt gondolom, hogy a világ nem tart jó felé, sőt, úgy tűnik, hogy a legrosszabb formában történik meg minden. Elég csak naponta televíziót nézni, gyorsan átkapcsolni, hogy ott is ugyanazt lássuk, majd a harmadik csatornán is – ezért muszáj erről beszélni. Fel kell készíteni a lelkeket arra, hogy nincs tovább. Föl kell készülni a rosszra, hogy az ember védekezni tudjon belülről. Úgy gondoltam, hogy anélkül, hogy tanítani akarnék, figyelmeztetnem kell.  Mindezek mellett a holokauszt még mindig kibeszéletlen, különösen nálunk, de egész Európában megbeszélésre vár még, ezért akartam egy nagyon tiszta képet adni, hogy lássák az emberek, milyen egyszerű dolog ez. Nem kell túlbonyolítani: csak éppen megsemmisül az ember. Ezt kell érzelmileg követni, végig kell menni ennek a fiúnak a történetén, és akkor az ember a végén rájön. Azért kellett megcsinálni ezt a filmet, hátha rájön valaki valamire.
– Gondolkodott már azon, hogy ha a Sorstalanság nem kapja meg 2004-ben a Nobel-díjat, akkor összejött volna valaha ez a film?
– Valószínűleg összejött volna, csak sokkal nehezebben, és talán nem ekkorra összegből. Bár meggyőződésem, hogy ez a film igényelte ezt a pénzt, és látszik is rajta, hogy nem mellé, hanem beleköltöttünk minden fillért. Lehet, hogy a Nobel-díj nélkül megfeneklett volna, bár ígéretek már a díj előtt is voltak. Kevesen tudják, hogy 2003-ban Imre már majdnem megkapta a Nobel-díjat a regényért, már Berlinben nyomtatták a könyvére a fejlécet, miszerint a „Nobel-díjas Kertész Imre regénye”, amikor jött a telefon, hogy mégsem ő kapja. Így aztán mindenütt azt mondogattuk, hogy majdnem Nobel díjas regény, meg hogy holokauszt, és úgy tűnt, hogy van rá igény – Németországban is, Nagy Britanniában is úgy nézett ki, hogy lehetett volna a nevemre pénzt szerezni. Ezekkel együtt talán a pénz fele összejöhetett volna, de ekkora összeg biztosan nem. A Nobel díj óriási ugródeszka volt, különösen mivel az akkori miniszterelnök személyes ígérete volt az, hogy a mindenkori költségvetés felét adják. Nem pontosan tudták, ez mit jelent, és a végén meglepődtek, amikor kiderült, hogy a teljes költségvetés kilencszázhúszmillió forint. Most, hogy látták a filmet, senki nem kérdezte meg, hogy miért kaptunk ekkora összeget.

 

 

A világ nem jó felé tart. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Mit tett tönkre az egy évvel ezelőtti kényszerű leállás?
– Leginkább az én lelkemet. Volt egy pont, amikor már fizikailag is úgy éreztem, hogy nem tudok többé talpra állni, mert már nemigen volt kit felhívni, aki még segíthetett volna. Máskülönben nem tett tönkre bennünket a leállás, hanem megpróbáltunk minden változást a javunkra fordítani –  Marci ezalatt az idő alatt magasabb lett, csontosabb, és ez nekünk még jól is jött, hiszen a film végére erre volt szükségünk, hogy ábrázolni tudjuk azt, ahogyan ez az ember fizikailag majdhogynem megszűnik.
– Sokáig kereste a megfelelő embert Gyuri szerepére, majd amikor rátalált Marcellre, sokáig titokban tartotta előtte, hogy ő kapja meg. Miért?
– Mert nagyon féltem, hogy megpróbálja előkészíteni magát erre a szerepre, vagy a szülei, vagy valaki jóakaró azt mondja, hogy el kell kezdeni készülni, és hozzáfognak a forgatókönyvet lapozgatni. Ezt nem lehetett volna, mert azt akartam, hogy az a kép legyen az ő fejében is, amit én akarok. Ha valaki megtanította volna neki a szöveget, vagy hogy milyen a karakter, hogyan viselkedik, akkor nem azt játszotta volna, amit én akartam. Amikor kiderült, hogy a zenekari felvételt Ennio Morricone Budapesten tartja majd, akkor a zenekar kérte tőle, hogy küldje nekik előre a kottát, hogy megtanulhassák a zenét. Morricone erre azt mondta, hogy szó sem lehet róla, „majd hozom a táskámban, és amikor odaérek, akkor kiosztom maguknak, és majd amikor én felemelem a pálcát, akkor maguk majd azt fogják játszani, amit én szeretnék”. Erről van szó.
– Célja volt-e, hogy a film hasonlítson a könyvre, hogy Kertész Imre szemléletét átültesse filmre?
– Nem, soha nem kérte tőlem, hogy hasonlítsak a könyvre, mindig is az én víziómra volt kíváncsi. És ő nagyon szereti ezt a látomást. Én sem akartam soha hasonlítani a könyvre, hiába van a regény eszenciája a filmben, csakúgy mint minden jelenős jelenet, szöveg, és ennél jobban talán nem is lehetett volna a könyvet kiírni filmmé, de a vizualitás ereje miatt érzelmesebb a film, mint a könyv. Imre ezt úgy fogalmazta meg, attól, hogy egy ember megjelenik, attól, hogy húsban-vérben megtestesül az irodalom, érzelmi viszonyt jön létre. A film nem tud másként építkezni, nem tud olyan hideg és szenvtelen lenni, mint az írás.
– Mekkora teher volt a forgatás évei alatt nap mint nap ezekkel a képekkel élni?
– Nem volt könnyű, de nem lett volna jó, ha megpróbálok eltávolodni tőle. Tudtam, hogy ez a néhány év azzal fog eltelni, hogy ezekkel a képekkel élek, és próbálom a lehető legjobbat létrehozni belőle. Szépséges teher volt ez egyébként, mert tudtam, hogy csinálok egy filmet, ami nagyon ritkán adódik az ember életében, így szívesen viseltem a hátamon. Ez soha nem fárasztott el. Inkább az fárasztott,  amikor problémáink, megoldatlanságaink voltak. Amikor nem tudtam, hogy fogunk felállni másnap újra. De amikor csináltuk, amikor építettük a házunkat, az nagyon jó volt. A következő téglát mindig gyönyörűség felrakni.