2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2005  --  2. szám - 2005. február 14.  --  Körkép
Négyszáz év francia festészete
Már jó ideje rágta a párom a fülemet, hogy egyik hétvégén menjünk el a Műcsarnokba, és nézzük meg a 400 év francia festészetét bemutató kiállítást, ezért február ötödikén fogtuk magunkat, és Pestre utaztunk. Szombaton délután három órakor azonban háromszáz méteres sor várt minket a Műcsarnok előtt és mellett, így aznapra letettünk tervünkről. Úgy gondoltuk, másnap nyitás előtt odamegyünk, így talán megússzuk a másfél-kétórás várakozást. Megúsztuk. Vasárnap közel háromnegyed óra fagyoskodás után léphettük át az épület küszöbét.
A kiállítás körüli hírverés és a sok várakozás csak fokozta érdeklődésünket. Ez persze előrevetítette a csalódás lehetőségét. A kiállítás alcíme Fény és árnyék, de a legtöbb ember velünk egyetemben nem figyel oda az ilyen apróságokra, pedig fontos lett volna tudni azt, hogy milyen koncepció köré épül a kiállítás, ahhoz, hogy megértsük, miért pont ezek a képek láthatóak. Ráadásul azt is tudomásul kellett volna vennünk a kiállítás maradéktalan élvezetéhez, hogy az itt megtekinthető körülbelül százhúsz festmény nem adhat teljes képet az elmúlt négy évszázad francia festészetéről. Ekkor még nem gondoltunk bele ezekbe igazán. Az első teremben a tizenhetedik század festményei vártak minket. Nem tudom, hogy az átlagember hány francia festőt ismer ebből a századból, de nem hiszem, hogy túl sokat, s mivel mi sem, így egyre inkább vártuk, mikor következnek majd az ismert(ebb) festők művei. Egy dolog azonban hamar nyilvánvalóvá vált számunkra: a festmények megvilágításával akadnak gondok – ez egyébként több esetben is probléma volt. Például La Tour képénél (Szent Sebestyén Szent Irént ápolja) sikerült olyan szerencsétlenül elhelyezniük a fényforrást, hogy közelről nem lehetett rendesen látni a festményt, csak a terem túlsó feléből, mert egyszerűen visszaverődött róla a fény. Mindenesetre az, amit itt találtunk, többnyire elnyerte a tetszésünket. Ezután következtek a tizennyolcadik század művei, amelyek egy-két darabtól eltekintve felejthetőek voltak. A XIX. századot bemutató első terembe átlépve újabb kedvenceket szereztünk, azonban itt szembesültünk először azzal a ténnyel, hogy a nagy festőknek sajnos nem a leghíresebb képei lettek kiállítva, például a tárlat egyetlen Delacroix képe (Arab komédiások) nem a művész legismertebb alkotása. A Degas, Monet vagy Lautrec festette, itt kiállított képek sem tartoztak legjelentősebb műveik közé. A menyasszonyom különösen csalódott volt, hiszen kedvenc festőjének (Renoir) nem láthatta egyetlen híres képét sem. Ellenben Doré Talány illetve Cézanne Szent Antal megkísértése című festményei kárpótoltak minket valamennyire. Következett a huszadik század, és ezzel együtt megjelentek az „ilyet én is tudok festeni” jellegű mondatok és az első mosolyok. Aki egy kicsit is ismeri a XX. század francia festészetét, persze nem csalódhatott, hiszen Picassonak például három festményét is megcsodálhatta. Az újabb termekbe átlépve – és egyben napjaink felé haladva – azonban többnyire polgárpukkasztó minimalista képek következtek, amelyek művészi értékeiről élénk szócsatákat folytattak azok, akik nem rohantak végig a tárlatnak ezen a részén, és hagyták maguk mögött úgy a Műcsarnokot, hogy az egész kiállítás agyon volt csapva számukra. Az amerikai hadsereg jelzőponyvája, levakart plakátok maradványai Tavirózsák címmel, vagy művészi céllal kiállított képkeretek búcsúztattak minket is. Eugéne Leroy Valentine este című képében, melyet a festő tizenhat éven keresztül festett, és ami nem más, mint több(száz) réteg festék egymásra kenve, még egy festéktubus kupakját is felfedezhette a jó megfigyelő. Az utolsó kép – Toroni 30 cm-es szabályos közönként megismételt 50-es ecsetnyomatok című remekműve – után a besötétített filmszobán átkóvályogva már csak kétteremnyi múzeumi bolton kellett átvergődnünk és vége volt.
Láttam csalódott arcokat, és hallottam negatív véleményeket. Nekem mit jelentett? Több lettem-e általa? Azt hiszem, igen. Olyan műveket tekinthettem meg, amilyeneket nem sűrűn láthat az ember. Az ismertebb képek azért tetszettek, mert végre élőben is megszemlélhettem őket, a kevésbé ismertek pedig arra voltak jók, hogy kitágítsák a látóköröm. Nem ez az évszázad kiállítása, de érdemes megnézni. Február 27-ig még bárki megteheti. Tanároknak és diákoknak a belépő csak hétszáz forint.                     
Dunai Tamás
Bezár