Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

1980. januárjában harmincpercenként indult az autóbusz a Szőregi út felé, így aki a 19.30-as járatot nem érte el, késett edzésről. Ezekben a napokban kerültem Szegedre és a Csepel bajnokcsapatában kényeztetett játékosként, de megacélosodott edzőként a foglalkozásokra elsőként érkeztem, bár akkor csapatom a DÉLÉP SC csak az NB II-ben szerénykedett.
Persze a tamáskodók (minek a minden napos edzés), s a langyos vízhez szokottak lassan-lassan elmaradoztak, vagy beálltak a sorba. Innentől éreztem, hogy az első kis csatát megnyertem és próbáltam hosszabb álmokat szövögetni.
Nagyot ugorva az időben a 90-es évek elején stabil NB I-es csapatunkban egyre több szegedi nevelésű ifjonc bizonyította, hogy kollégáimmal együtt jó úton haladunk. Azután az 1992-es évben szűknek bizonyult a Felsővárosi Iskola tornaterme, hiszen ezer nézőből közel négyszáz a játéktér közelében toporgott, egymást lökdösve, hogy valamit láthassanak az immár magyar döntőt jelentő, később örökrangadóként számon tartott Szeged-Kaposvár derbiből.
Hitem szerint, ha az ember valamit imád, s netán ért is hozzá, akkor úgy érzi nap-mint nap, hogy önfeledten él hobbijának, mely életének nélkülözhetetlen eleme, akár a jó bor, vagy a nagy szerelem. Teltház a sportcsarnokban, magyar bajnoki címek és kupagyőzelmek, kiváló szponzor, új kapcsolatok, új barátok, szárnyalt a csapat, s én is boldog voltam. Persze jöttek az egyre inkább embert próbáló feladatok, kihívások, a mérce egyre magasabbra került, olykor fáradtnak éreztem magam, hisz alig volt olyan munkatársam, aki felelősen átvállalja a terhek egy részét a vállamról.

 

Azok a szép napok. Bajnok lett a Medikémia. Fotó: a szerző archívumából

 

Tíz éven át Európa kupaszereplés sikerek, kudarcok öt év eredményes szövetségi kapitánykodás, majd megmagyarázhatatlan pillanat – súlyos szívritmuszavar – 24 órás harc után ébredés a szegedi klinika intenzív osztályán, fáradt mosollyal konstatálva, hogy helyreállt a ketyegő.
Ha az ember nem néz hátra, az a mai világban veszélyes. Az érték teremtést sokan tisztelik, megsüvegelik, de bőven megjelennek az irigyek, s az ellendrukkerek. Az igaztalan megjegyzések mindig fárasztottak, keserítettek.
A belklinikán odafigyeltek rám, s megkülönböztetett bánásmódjuknak köszönhetően újra a pálya mellé állhattam, hogy aztán másfél év múlva idegi kimerültség és mélyvénás trombózis miatt két hétig ismét a vendégük lehessek.
A sors fintora volt főszponzorunk kivonulása, alig volt erőm összetartani megmaradt fiataljainkat, s néha magam sem tudtam, hogy szélmalomharcomnak lesz e eredménye. Az Isten az embert azért is teremtette, hogy az ösztönszerű megnyilvánulásokon felül alkotni, gondolkodni (esetleg rombolni) legyen képes, de kellő önbecsüléssel felül kerekedhessen az olykor megoldhatatlannak tűnőn is.
Sokan megállítanak Szeged utcáin és megkérdezik, Sanyi bácsi hogy vagy? Próbálom tréfával elütni, miért mit mondanak a hátam mögött az orvosok? Mosolygunk, s néha révetegen egy - egy könnycseppel a szememben tovább ballagok. Nem magam féltem, hanem az fáj, hogy botladozó, fiatal csapatomról csak keveset kérdeznek...
A lelkemmel van baj, rengeteget háborog, az egészség a lelki terhek, és emberi csalódások súlya miatt sokat vergődik.
Aztán megiszom egy pohár bort, s másnap újra próbálom megrázni magam, hiszen engem a röplabda tett emberré, s még mindig az életem egyik fő eleme. Vagy talán csak a múltból élek?
Valószínűleg egyik római császártól olvastam egy idézetet, mely körülbelül így szólt: „Ha jól játszottam szerepem ebben az életnek nevezett komédiában akkor most tapsoljatok és menjetek haza“.
Mikor Szegedre kerültem sportvezetőim, azt kérték, hogy alkossak minőségi röplabdát. Úgy gondolom sikerült, nagyon sokan tapsoltak mérkőzéseinken, s bár pótolhatatlan ember nincs, lassan feladom a harcot, de félek, hogy nem lesz igazi folytatás...