Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Most kezdem megélni mindazt, amiről eddig beszéltem, énekeltem. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Nemrégiben rendhagyó történelemórát tartottál a Polgárok Házában, most pedig itt vagy Szegeden, a magyarságról szóló nyilvános beszélgetésen. Magyarországon az előadóművészek többsége nem tartja fontosnak, hogy a koncerteken és dedikálásokon kívül más formában is szóljon a közönséghez. Te kilógsz a sorból.
– Szerintem nem olyan ritka dolog ez, sok előadó nyilvánít véleményt, nálam sokkal egyértelműbben, élesebben is. Főleg a liberálisok környékén nyüzsögnek az ilyen művészek, politikai rendezvényeken szerepelnek, pártlogót tesznek a plakátjukra. Én ilyet soha nem csinálnék, mert napi szinten nem érdekel a pártpolitika, viszont fontosak számomra a köz ügyei, mint afféle plebejus számára, aki maga is a „köz”-höz tartozik. Bosszantó és felháborító, hogy a közügyektől pont a közembert próbálják távol tartani, olyan kádárista szövegekkel, hogy az énekesek csak énekeljék a szép szerelmes számokat, a járókelők járkáljanak, a templomban imádkozzanak, a politikát meg bízzák rá az okos politikus elvtársakra. Nem arról van szó, hogy mindenkinek Petőfivé kell válnia és szavalnia kell, hanem arról, hogy ha valakit a felelősségérzet cselekedetekre, szólásra sarkall, akkor az kiállhasson a számára fontos ügyekért. Ehhez persze meg kell tanulni újra kommunikálni, meg kell tanulni önmagunkat újraszervezni, először mint egyént, és utána mint társaságot, társadalmat.
– Tavaly megkaptad a Széchenyi Társaság Díját. A díj az alapító megfogalmazása szerint azoknak ítélhető, akik határainkon innen és túl, hosszú évek következetesen magas színvonalú munkájával segítik a magyar nemzeti felemelkedést, támogatják a nemzeti kultúra, gazdaság fejlődését, védelmezik a magyar nyelv tisztaságát.
– Esetemben elég korán és váratlanul jött ez a díj, de nagyon örülök neki. Jó, hogy a munkám híre oda is eljut, ahol ezeket a dalokat aligha hallgatják. Az átadáskor a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében olyan laudációt kaptam, hogy egy pillanatra a saját temetésemen éreztem magam. Érdekes dolog az ilyesmi, de az igazi elismerés számomra a közönség kitartó szeretete, ragaszkodása. 37 évesen kezd benőni a fejem lágya: az én történetem még csak most kezdődik. Most kezdem megélni mindazt, amiről eddig beszéltem, énekeltem. Mintegy önbeteljesítő próféciaként működik, amit fiatalabb koromban mondtam. Ezért sem mindegy, miről is beszélünk, hogyan gondolkozunk. Egy idős hittantanár fogalmazta meg számomra a legtalálóbban: „Aszerint éljünk, amiben hiszünk. Mert ha nem, előbb-utóbb abban fogunk hinni, ahogy élünk.” Ez elsőre talán nem tűnik mélynek, pedig az.
– Hogyan egyezteted össze ezt a két világot? Az egyik nyugalommal és hittel teli háttér, a másik pedig a való világ.
– Hogyan egyezteti össze az ember a lelkét a testével? Hát nem a lélek uralja a testet? Aki böjtölt már, annak ezt nem kell magyarázni. A lemondás a legjobb edzés a lélek számára. Ha van szilárd, hitbéli alapja az ember életének, akkor megtanulja, hogy ez a kettősség megélhető. Az emberlét ilyen. Aki Krúdyt vagy Hamvas Bélát olvas, az megértheti, hogy a szakralitás az élet minden apró rezdülésében benne van. Ez még nem hit, de kezdésnek nem rossz. Nem kaptam vallásos nevelést, és amióta olvasom a Szentírást, olyan dolgokra jöttem rá a saját istenképemmel és a saját hiányosságaimmal kapcsolatban, amire mindenkinek jó rádöbbeni. Erről nagyon nehéz beszélni, de muszáj, mert most még van, aki meghallgat, akkor is, ha teljesen más utat jár. Kegyelmi pillanat ez: van, aki csak erre a szóra vár.
Az ember előbb-utóbb egy másik szellemi körbe lép, és onnan már nehéz „kibeszélni”. Elég a papokra gondolni. Manapság szinte csak negatív szövegkörnyezetben találkozni ezzel a szóval. Amióta papokkal beszélgetek – és büszke vagyok rá, hogy egyáltalán szóba állnak velem – egyre jobban látom, hogy mennyi hazugság vett körül. Az embernek rá kell jönnie, hogy milyen ostobán viszonyult eddig a hithez vagy az egyházhoz. Mennyire nem tudunk róla semmit, mi, világi emberek. Kétezer évig a hit szervezte ezt a földrészt. Szakralitás nélkül nem volt művészet, nem volt tudomány, a szántóvető is Istennek ajánlotta a napját. Jöttek a „megváltó” forradalmak, és rögtön vérbe borult minden: az isteni autoritást mindegyik ki akarta törölni az emberi emlékezetből, az emberi történetből. Ettől omlik össze a világ. Ennek vagyunk ma mindannyian szemtanúi, elszenvedői és bűnösei.
– Említetted Krúdyt, Hamvas Bélát. Aktuális: A Nagy Könyv.
– A könyvek bűvöletében nőttem fel, de manapság sajnos korántsem olvasok annyit, amennyit szeretnék. A tévés olvasásnépszerűsítő sorozatban három könyvről beszéltem: az 1984-ről, egy Jókai- és egy Márai-regényről, mindhárom rövid ajánló letölthető a honlapomról. Ezek mellett sok kedvencem van még, közülük szívből ajánlom Márqueztől a Tizenkét vándor novellát. Mindegyik történet önálló nagyregény, néhány oldalas novellába préselve. Iszonyatos energia feszül bennük. Szerintem Márai Sándor Szindbád hazamegy című művénél szórakoztatóbbat nem produkált még a prózairodalom. Fajsúlyában csak Huszárik Szindbád-filmjéhez hasonlíható. Ha valaki a szerelemről, irodalomról, férfi és női princípiumról bármit tudni akar, annak számára kötelező darab.