Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ez a film az ötlet létrejöttétől fogva arra ítéltetett, hogy támadják. A könyvet, Kertész Imre Sorstalanság című regényét nem lehetett kritizálni, hiszen a Nobel-díj megkérdőjelezhetetlenné teszi a mű kvalitásait. Többek között ezért kell Koltainak folyamatos támadásokkal küzdeni.
A kritikusok egyik legfontosabb vesszőparipája az a kérdés, hogy a rendező adaptálni akarta-e a regényt, vagy a könyv pilléreire támaszkodva akart önálló alkotást létrehozni. Hogy mennyire lehet átültetni egy regényt filmre anélkül, hogy a képek ereje automatikusan ne erősítene vagy gyöngítene egyes hangulatokat, nem tudom. Az Egri Csillagokat vagy az Aranyembert látván eszébe sem jut az embernek, hogy létezhet ilyen ellentmondás a film és a könyv között, anynyira természetesnek tűnik, hogy azt kapjuk, amit olvastunk. De ezek a regények azért ültethetők át olyan tökéletesen filmre, mert a művek egyik kulcsa a cselekmény, azaz a fordulatok és az események, nem úgy, mint a Sorstalanság című regénynek. A Nobel-díjas regényt az események „kertészi" szemléletmódja teszi egyedivé és utánozhatatlanná, és ezért nem lehet a film a könyv szolgai mása, hiába írta a forgatókönyvet is az alapmű szerzője. Ha a rendezőnek valóban az volt a célja, hogy saját prizmáján keresztül vetítse elénk azt az érzést, vagy azokat a gondolatokat, amiket számára a regény jelentett, akkor joggal várhatja a néző, hogy olyan filmet lásson, ami értelmezi, netalán újraértelmezi az alapművet. Tehát a lánglelkű direktortól azt várjuk el, hogy ha magával ragadta a regény valamely gondolata, hangulata, szava, akkor azzal játsszék el úgy, mintha a magáé volna, és a film végére adjon neki olyan értelmet, ami valóban csak az övé. Nobel-díjas alapmű esetén ez bátor vállalkozás, előre tudható, hogy a végeredmény kritikusok harca lesz - de az önálló szellemi termék megfogantatásának és megszületésének ez a fájdalom az ára. Koltai nem ezt tette, így az adaptáció és az előbb említett alkotás között lebeg a film. A Kertész iránti tisztelet és a Nobel-díj félelmetesnek tűnő súlya valószínűleg megdönthetetlen gátat jelenthetett a rendezőnek abban, hogy távol léphessen a regénytől, közelebb magához. Így a film a regény olvasónaplója lett. A könyv újramesélése, akkor is, ha néhol megremegett írójának a keze, az olvasmányt szemmel láthatóan elejétől végéig elolvasta. De nem tette magáévá.
Koltai sokszor hangoztatta, hogy bár hű akar maradni a regényhez, a saját vízióit mutatja be egy „állapotfilmen" keresztül. Ezt a vállalását teljesítette. A főszerepet játszó Nagy Marcell arca megdöbbentő átalakulást mutat be, a fiú testének pusztulása is hátborzongató, mégis éppen ez teremt feloldhatatlan ellentmondást a regény szellemiségével. Ez a rendezői attitűd ugyanis érthetetlenné vagy értelmezhetetlenné teszi a könyvnek azt a koncepcióját, hogy az ismert után még akkor is honvágya van embernek, ha az rossz. Amit Köves Gyurka akkor érez, amikor vissza-, és nem hazaér Budapestre. Az ehhez a konklúzióhoz vezető út is nehezen fogható meg a filmben, az, hogy bármennyire logikátlannak tűnik is, a „kínok szünetében" valami boldogságfélét érzett a fiú. Ahogyan a film végén mondja, „utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság". Koltai filmjében nincs sem csapda, sem boldogság, csak szenvedés, rosszabb esetben beletörődés, de nincs remény a lehetőségre. Ebben a tekintetben nem adaptáció a film.
Mindezek ellenére a Sorstalanság fontos film. Lehet, hogy nem tökéletes adaptáció, vagy nem kiemelkedően nagy alkotás, mégis fontos. Ezt a filmet magyar rendezőnek, magyar operatőrrel és magyar színészekkel meg kellett csinálni, a filmről és a könyvről beszélni kell, hogy legyen valami módunk arra, hogy beszéljünk a történtekről.