Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A budai várban voltam először Fellegi Ádám zongoraestjén, s nem tudván róla semmit, igencsak meglepődtem, amikor a hagyományos koncertstruktúra helyett valami egészen mást tapasztaltam. A művész ugyanis, mielőtt játszani kezdett volna, szóban is elmagyarázta, miről fog szólni az adott zenemű. Verset szavalt, történeteket, anekdotákat mesélt, a közönség pedig nevetett, s érezhető volt, hogyan enged fel az emberek tartózkodása percről percre.
– Gyakran koncertezik Szegeden. Milyen szál köti ide? – kérdeztem a művészt röviddel február 21-ei, szegedi koncertje előtt.
– Úgy tűnik nekem, mintha már a születésemtől fogva ismerném ezt a várost. Még a pártállami időkben számos esetben játszottam a Nemzeti Színházban filharmónia-szólistaként különböző karmesterek vezénylete alatt. Aztán amikor a rendszerváltást követően a zenekari koncertek megszűntek számomra, jelentkeztem az akkori színházigazgatónál, hogy szívesen tartanék beszéddel kombinált ismertető koncerteket, ha van rá érdeklődés. Mint utóbb kiderült, volt. Az elsőre ugyan még nagyon kevesen jöttek, de aztán gyűlni kezdett a közönség, s végül már alig fértek be a terembe. Később elkerültem a színháztól, s most már öt éve a Bartók Béla Művelődési Házban koncertezek, ahol csaknem az egész zongorairodalmat végigjátszottam már. A közönség sokszor nem tudja, mire kell figyelni, ezért rendkívül hálás a magyarázatért. A zenét szavakkal is tolmácsolni kell, mert az emberek nem ismerik a zene szimbólumrendszerét, s így a legszebb fordulatok észrevétlenül elrepülhetnek a fejük felett. A beszéd persze nem helyettesíti a hangszeres tudást, csak egyfajta pluszt jelent.
– Hogy jutott eszébe a beszélgetős koncert ötlete?
– Ezt a gyakorlatot akkoriban kezdtem el, amikor sok kortárs zenét játszottam, s ez végképp magyarázatra szorult. Volt egy mintám is, Leonard Bernstein, akinek a tévéműsorait nagyon szerettem gyerekként. Ennek a műfajnak ő az utolérhetetlen mestere, őt próbálom a magam szerény eszközeivel utánozni. S amikor ezt kipróbáltam, a barátaim is bátorítottak, hogy „Ádám, te nem csak zongorázni tudsz, azt tudnak jó néhányan, hanem valami mást is tudsz még, amit a többiek nem.” Így kezdtem el beszélni, s hamar világossá vált, hogy az emberek borzasztóan vevők rá, nemcsak itthon, de külföldön is.
– S külföldön milyen nyelven mesél?
– Mindig azon a nyelven, ahová utazom. Beszélek angolul, németül, franciául és egy kicsit az olaszt is töröm. Néha persze botladozom, de ez nem feltétlenül baj. A szólista sokszor annyira fölötte áll a pódiumnak, a közönség pedig olyan tiszteletteljes némaságban hallgatja, hogy nem árt, ha a zenész egy kis esendőséget is mutat, ami közelebb hozza a közönséghez. Magyarországon is próbálom szóra bírni az embereket, hogy nyugodtan kérdezzenek, akár vitatkozzanak is a koncerteken, de nem akarnak szólni, mert nem szokás. Túlzottan tisztelik a dobogót, ami helytelen.
– Itthon tehát úttörőnek számít ebben a műfajban. Hogyan fogadták törekvését zenész körökben? Nem néztek Önre ferde szemmel, mint minden újítóra?
– Valóban, a munkámat a szakma olykor jól hallható fogcsikorgatása kíséri. Ugyanis egy olyan művészi környezetben, ahol mindenki siránkozik, én boldog vagyok, meg vagyok elégedve, teltház előtt játszom, s szépen is keresek. Sokan úgy gondolják, ez nem fair, hanem olyan, mintha egy focista kézzel próbálná meg elkapni a repülő labdát. Szerintem pedig a zene nem futball, itt nem lehet meghatározni a szabályokat.

 

 

Szerintem pedig a zene nem futball, itt nem lehet meghatározni a szabályokat. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Vannak követői?
– Voltak próbálkozások, de egyik sem volt hosszú életű, hiányzott hozzá az általános műveltség. Ez nem véletlen: nálunk a művésznevelés a műveletlenség iskolája. Én például zeneművészeti középiskolába jártam, ahol fél 12-kor befejeződött a tanítás. Képzelje el, mennyi matematikát, irodalmat, történelmet, kémiát lehetett beletölteni ilyen rövid idő alatt a fiatal muzsikus-fejekbe. Ennek következtében egy teljes mértékben műveletlen, barbár zenésznemzedék nőtt föl, s nemigen látok pozitív változást ma sem, pedig az én példám mutatja, hogy a közönség egy rétege igényli a műveltséget.
– Ha jól tudom, Ön nemcsak a magyarázattal fűszerezett koncertek terén úttörő, hanem abban is, hogy ezeket gyakran saját lakásán rendezi meg. Hogyan merült fel a házi koncert ötlete, s hogy zajlik egy ilyen alkalom?
– Az ötleteim mindig a helyzetből adódnak. A helyzet pedig az, hogy a magas terembérek miatt teltház esetén sem lehet pozitív mérleggel zárni, ha minden költséget leszámítunk a zongorahangolástól egészen a hirdetésig. S minthogy senki nem akart jótékonykodni a termekkel, megdühödtem, s azt mondtam, az én lakásom rendelkezésre áll. Bár elég szerény, mégis otthonos a környezet, s meg is tudom kínálni az embereket. Hihetetlen divat lett ebből, a névsorban már háromezer név szerepel. Benne vagyok a telefonkönyvben, csak jelentkezni kell, hétvégenként három koncertet is adok. Mindez természetesen ingyenes: perselyrendszer működik, mindenki annyit ad, amennyit jónak lát. Pár éve elkezdtem terhes anyáknak zongorázni, hogy a megszületendő gyerek már őrizzen valami emléket a klasszikus zenéből. S miután ezek a gyerekek világra jöttek, a szüleik továbbra is elhozták őket, így ma már vegyesen tartok koncertet terhes anyáknak és csecsemőknek. Ezek az apróságok általában csúsznak-másznak a zongora körül, vagy az ölembe ültetik őket, s ezáltal én is jobbá lettem. Korábban féltem a kisgyerekektől, aztán rájöttem, hogy nincs miért, a babák hihetetlenül okosak. Később elkezdtem foglalkozni az élet másik végével, a haldoklókkal. Játszom nekik kórházban vagy a lakásukon, hogy amikor kimennek az életből, egy szép esztétikai élménnyel búcsúzzanak. A zenének ez a gyógyító és fájdalomcsillapító hatása az ókor óta közismert. Emellett – szintén jótékonysági alapon – játszom az elmegyógyintézetben is, ahol már tiszteletbeli „zeneterapeutának” számítok.
– S látszik az eredmény?
– Igen, minden hónapban megtelik a százfős terem, még a gyógyult betegek is visszajárnak. S érdekes módon megérte önzetlennek lennem, mert egy idő után felfedeztek a gyógyszergyártó cégek. Most már az ő konferenciáikon is játszom, s itt viszont rendkívül jól fizetnek. Ezért azt próbálom megértetni az emberekkel, hogy érdemes jót tenni, mert gyakran még itt a földi életben is megtérül a befektetés. Nem kell keresni az azonnali hasznot, hanem egyszerűen segíteni kell, s vagy jön a fizetség, vagy nem. Ha nem, az sem baj, mert ha tudjuk, hogy jót tettünk, az öntudatot ad.
– Manapság mindenhol azt halljuk, hogy a kultúra egyre inkább háttérbe szorul, a fiatalok nem érdeklődőek. Ön is ilyen lesújtónak találja a helyzetet, vagy saját teltházas koncertjei alapján optimistább?
– Nem, ezt én is ugyanígy látom, de az okokban eltér a véleményem az általánostól. Szerintem a világ elkommercializálódásának részint az emberek is okai, de részint a kultúra képviselői is, s ez az, amiről nem beszélnek. A művészek gőgösek, olyan nyelvet beszélnek, amit az egyszerű emberek nem értenek meg, s aztán csodálkoznak, ha a közönség inkább elmegy a lóversenypályára. A jegyárak elképesztően magasak, az átlagember nem tudja megfizetni őket, miközben százmilliárd forintos koncerttermeket adnak át az adófizetők pénzéből. Ezeket a vidékiek sohasem fogják használni, így voltaképpen a szegények finanszírozzák a gazdagok szórakozását. A felelősség tehát véleményem szerint a kultúra főpapjaié. Ha követnék az én példámat, az emberek felé fordulnának, és azok mégsem kérnének belőle, akkor jogosan panaszkodnának. Így viszont nem.
– Akkor hát nem is az emberekkel van a baj?
– Meggyőződésem szerint elsősorban a kultúra szereplői a felelősek a helyzetért, de másodsorban az emberek is, mert egy idő után ellustultak. Amíg egy magyarországi beszavazóshowban többen szavaznak, mint ahányan az európai uniós népszavazáson részt vettek, addig siralmas képet kapunk a magyar nép intellektuális öntudatáról. A butaság kultusza azonban talán egyszer el fogja érni a mélypontját, s a valóságshow-k kitermelnek egy finnyásabb réteget, amelynek valami mélyebb, komolyabb, választékosabb szórakozás kell.

 

Talán majd az a generáció változtat, amelyik már az anyaméhben is Mozartot hallgat a házikoncerteken – gondoltam magamban, miközben a művész simított még egy utolsót a frakkján, s belépett az addigra zsúfolásig telt koncertterembe.