Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A fenti mondat Gáli József Válás Veronában című drámájában hangzik el a kórus szájából, ám hogy miért, az csak magából a darabból derül ki, melyet február 18-án mutattak be a Szegedi Tudományegyetem Aulájában. Bő év leforgása alatt ez volt a harmadik a felolvasó-színpadi produkció, melyet a Szegedi Nemzeti Színház és a SZTE Kulturális Iroda közösen szervezett.
A Válás Veronában felolvasása összekapcsolódott a szintén február 18-ától látható Gáli József emlékkiállítással, melynek a Szegedi Nemzeti Színház egyik földszinti folyosója ad otthont. Az emlékkiállítás a hányatott sorsú drámaíróra, műfordítóra emlékezve képeket és dokumentumokat is bemutat a Válás Veronában első, ’73-as előadásáról, amely után a darabot rögtön be is tiltották. Hogy miért, a dráma hallatán nem csodálkozhatunk. A szegedi bemutatót Galkó Bence rendezte, az eredeti előadás férfi főszereplője.
A történet, mondhatni, egy egyszerű csavaron alapszik: Verona városában egy régész megtalálja, és lényegében feltámasztja a történelem leghíresebb szerelmespárját: Rómeót és Júliát. Bár a régész a város silány helyzetének javulását várja ettől a csodától, minden fordítva történik: a romlott környezet szippantja magába az ártatlan és értetlen szerelmeseket, saját céljaira felhasználva, önmaguktól meg is fosztva őket. Személyes szerelmükből társadalmi embléma lesz, mindenki saját szájíze szerint értelmezhető példa, könnyebbség, magyarázat. Verona turisztikai látványossággá válik, az élet a politika által irányított és meghatározott, szabadságnak hitt rabság. Mit tehet ilyenkor az ember? Megtagadja, amit mások fontosnak tartanak benne. A fiatalok eldobják jólneveltségüket, a szerelmesek pedig – válnak.
Gáli József erőteljes, néha egyszerűségében filozofikus, néha vaskos komédiákat idéző nyelvezete jól érvényesül egy felolvasószínpad pódiumán is, ahogy látjuk, halljuk; de feltehetően jól mutatna színpadon, díszletek között is. Emlékezetes jelenet a dráma megkettőzése, a színház a színházban motívuma: a színpadi, shekespeare-i nyelven szóló Rómeó és Júlia és az „igazi" pár kettőse a színpad előtt. A csak Romnak nevezett eredeti Rómeó, aki tényleg önmaga romja csupán, irigyli a színészt, a szerepet, míg később a színész vélekedik így a valós emberről. S míg az erkélyjelenet uralja a színpad színpadát, a nézőtéri Rómeót is az őszinteségi mámor keríti hatalmába, mikor kimondja Júliának: „nem szeretlek téged”.
Csakhogy ez egy másik kor, nem a reneszánsz. A hetvenes évek színjátszóhangulata üt át a 2005-ös produkción is, és ez nagyban köszönhető a Szegedi Nemzeti Színhát Stúdiósainak. A fontos egyéni alakítások, így Pataki Ferenc Rómeója, Papp Gabriella Júliája, vagy Janik László emlékezetes, lendületes, ám kicsinyes polgármestere mellett a stúdiósok kórusában sűrűsödik a dráma. Ez a kórus énekel pimaszul a nézők szemébe bele az előadás kezdetén, ez a kórus dalol kristálytiszta, erőteljes hangon, a történet szerint pedig ledönt oszlopokat, ott van mindenhol, figyel, gúnyolódik. A kórus siratja meg a sajátos mártírhalált haló, Borovics Tamás által felolvasott figurát, Menyhértet, a szerelmeseket megtaláló, a rendszerrel dacoló régészt, és a kórus neveti ki a városvezetés saját hatalmát biztosító álcáit. Hol szerelem, ott biztonság? Hol szerelem, ott satöbbi. És a végkifejlett? Rómeónak szöknie kell, Júlia tetszhalált hal. Ismerős? Csakhogy a tetszhalált halt nőt egy műveletlen tanácsos elhamvasztja. Groteszk és furcsa vég, ám Rómeónak, legalábbis a polgármester szerint „élnie kell”, Rómeónak, aki bár válni akart Júliától, visszatért hozzá, hiszen szereti, vagy mi a szösz. Hiszen hol szerelem, ott politika, hol politika, ott válás. Hol szerelem, ott satöbbi.
Jó, hogy működik felolvasószínház Szegeden, dacolva a látványosság követelményeivel, jó, hogy volt Válás Veronában, akár, mint szerzőjének szánt mementó, akár, mint önálló alkotás.