Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Hajnalodik. Két fiatal férfi elindul, hogy leugorjon egy toronyház tetejéről. Az elrugaszkodás után 5 másodperccel – ha nem nyílik ki az ejtőernyő valami miatt – 150 km/órás sebességgel csapódnak a földbe. Mivel a tevékenység a legtöbb országban nem legális, először óvatosan körül kémlelnek, majd ellenőrzik a felszerelést és ugranak. Az ernyő nyílik, ők pedig leszállnak, összecsomagolnak annak tudatában, hogy ma sem keltek fel hiába. A sport (?) neve BASE jumping. De valójában mi ez? Sport? Extrém sport?
De mit is nevezünk extrém sportnak? Mert ha szemügyre vesszük, zavarba ejtő sokféleséget találunk. Csak néhány a széles palettából: BASE jumping, Bunjee jumping, sikló és ejtőernyőzés, vitorlázó, sárkány-, és műrepülés, de a különböző fal és hegymászások és merülések is, a különféle du-tri-egyéb -athlonokról nem is beszélve. És akkor a kerékpárosok és a ultra távfutók meg fognak sértődni, mert kihagytuk őket. De extrém sportok között találunk harcművészeti ágat, sőt oszlopülő versenyt is. Extrém sport? A statisztikák azt mutatják, hogy kevesebb a baleset, mint az ún. hagyományos sportok esetében. A svájci biztosítók például nemrég vették ki a siklóernyőzést az extrém baleseti kategóriából. Igaz ugyanakkor, hogy az extrém sportolók baleseteinek hírértéke van.
Aki kívülről nézi, csodálja őket vagy borzong tőlük. Akik csinálják, azok szerint „a legtöbb extrém sport csak kívülről extrém”. Ha jobban a mélyére nézünk, három nagy csoportot különíthetünk el: vannak, amelyek extrém teljesítményeket kívánnak (általában fizikai) – de ez mindig csak személyre szólóan értelmezhető, hiszen van akinek 20-30 km futás sem extrém és van, akinek már 100 méter is az. Léteznek veszélyes tevékenységek, melynek fokozatai vannak és szintén nagy mértékben függ az egyén tudásától, felkészültségétől és felszerelésétől is. És persze attól, hogy betartjuk-e a biztonsági előírások, és vannak olyanok, amelyek egyszerűen csak szokatlanok a többiek számára.
Minden attól függ, hogy valakinek egy adott életkorban, fizikai és pszichés állapotban, egy adott korban egy sport extrém-e vagy sem. Mi motiválja ezeket az embereket? Halálvágy, adrenalin függés, exhibicionizmus, bizonyítási kényszer, a kockázatvállaló magatartás genetikai programozottsága? Vagy mindössze határaink keresése… A modern pszichológia kutatásai szerint a kockázat keresése az ember normális működési jelensége. A szélsőség, az extrémitás azonban mindig az egyensúly megbomlására utal. Vagyis ha a lét elviselhetetlen könnyűségével találkozunk, igyekszünk mesterségesen létrehozni a boldogsághoz szükséges egyensúlyt. A régi kultúrákban megbecsülték ezeket a teljesítményeket, sőt szükségesnek tartották a férfiak nevelésében. Vagyis helye és szerepe volt a társadalomban és az egyén életében egyaránt. Bátorságot, helytállást, kitartást tanultak ezen keresztül, hogy a közösségük felelős felnőttévé váljanak. Ezek a próbák azonban sosem voltak öncélúak, mert ezekben a rendszerekben tudták azt, hogy a kihívás  alapvető fontosságú az ember fejlődése szempontjából. A fejlődés alapja a kihívás-küzdelem-győzelem hármasság, mely spirális emelkedést tesz lehetővé a tanítvány  számára. Ez nevezték belső harcnak, melyet segíthet a külső küzdelem, veszély, nehézség, de mindig csak eszköz és sosem cél. Úgy tartották, hogy a kihívások a fejlődés során egyre finomabb dimenziókban jelentkeznek, mígnem a teljes tudatosság és kontrol át nem hat minden szintet. Ekkor megnyilvánulhat az ember legmagasabb része, ami a görögöknél a Prométheusz által hozott tűzként jelenik meg, az aztékoknál pedig Tollaskígyóként. Vagyis a kihívásoknak transzcendentális célja volt, ami messze túl mutat az élmény keresésen, az adrenalinon és az endorfinon: valódi határainkról szól.