Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Thealteren kevés olyan előadás van, amire dulakodni kell a jegyekért, de Bozsik Yvett előadása ilyen volt. Ebből azt a következtetést vonhatta le a naiv nagyérdemű, hogy a táncszínházat szeretik az emberek. Lett hát egy L1 Táncnapok elnevezésű programsorozat Szegeden a MASZK rendezésében, mi két este két-két előadással elégítette ki az igényt. Mind a húszunkét, akik első nap még az első előadás után is kitartóan kíváncsiak voltunk a másodikra. A Maszk rendezvényein ritkán szokták egymás sarkát letaposni a vad kultúrarajongók, de ez a látogatottlanság mindent alulmúlt. Harmincezer egyetemistából tízet érdekelt a Szabó Réka Dance Company, illetve a Berger Gyula és Barátai Táncszínház. Lehet, hogy mégsem a szabadon választhatóan kötelező értelmiségképző tantárgyaktól lesz valaki általánosan művelt?
Az sem segített túl sokat a rendezvénynek, hogy egy óra késéssel kezdődött az első előadás, és minthogy a Régi Zsinagóga udvarán leülni is csak kevesen tudnak, fogyasztani meg csak azok, akik hoztak maguknak valamit, így akadtak olyan labilis szellemiségűek, kik nem találtak vissza nyolcra a színházhoz. A Szabó Réka D. C. már a Thealteren bemutatkozott a közönségnek, és Jeles Andrástól eltekintve tetszett is a nézőseregletnek, amit akkor láthatott. Az akkori, Karc című előadás egy dinamikus, energiától és humortól kirobbanó fiatalos bemutató volt, olyan mindennapi képek és hangulatok sora, ami az ő nézőpontjuk és hangsúlyozásuk miatt lesz több mint hétköznapi. Ilyen előzmények után kíváncsian várja az ember az újabb bemutatkozást. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem tetszett A kiválasztott. A Thomas Mann utolsó regénye ihlette darabban a legmeghatározóbb alakítást a pap játszotta, akinek a történet is központi, bár háttérszerepet szánt. A pap, a történet mesélője, és aki így, amennyire tud, irányít is, emberi, humoros, értetlen, gyarló és mégis diadalmas karaktere kidolgozott volt. Bár inkább volt színész, mint táncos ebben a szerepben. A történet másik három szereplőjének - egy férfi, akiért küzd egy nő és egy férfi – mozgása határozottabb volt ugyan, de nem különültek el egymástól, sem jellegzetességükben, sem ritmusukban vagy stílusukban.  A paravánokból álló díszlet bár nem volt világújdonság, de szép volt, praktikus, látványos és hatásos.
A második darab, szintén várni kellett majdnem háromnegyed órát, így csak azok maradtak ott, akik elég eltökélten szereik a táncot. Vagy szeretnék, mert Berger Gyula és barátai olyat alakítottak, hogy engem komolyan megingattak alapvetően nyitott és kísérletező hozzáállásomban. A Pillanatnyomok című darabban három nő és egy férfi táncos szerepelt, akik valamiféle fejlődéstörténetet szerettek volna bemutatni, amely szerint születésünk pillanatától kezdve féljük környezetünket, bár szocializálódunk és akklimatizálódunk, remegésünk mit sem változik. Az előadás kezdetén egy gumipántos ketrecből született közénk egy lány, akinek inkább gondolkodni kellett, mintsem küzdeni, hogy megtalálja a kivezető utat, majd ugyanolyan ruházatú, arcú és frizurájú barátnői is bemutatták szólótáncukat, hogy aztán a férfit körbelejthessék, mint Tarantino Négy szobájában a boszorkányok a hatalmas kondért, aminek ott volt is értelme. Majd mint a szélmalom lapátait, úgy forgattak nagy piros rudakat, amelyek szépen passzoltak ugyanolyan színű melltartóikhoz, és a hátteret is kiválóan kitöltötték, de inkább keltették azt a benyomást, hogy itt valaki mindenáron művészetet akart csinálni, még akkor is, ha ezért kénytelen volt minden más gondolatot feláldozni.
A nagy akarásban nagyon elveszett a művészet. Mert annak eszköznek kelleni lenni, nem célnak.