Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Húsz perccel a beszélgetés kezdete előtt már csak alapos és precíz kutatómunkával lehet helyet találni a Konzervatórium kistermében. Csillogó szemű nénik és néhány érdeklődő fiatal várja izgatottam Szilvikét, a világhírű operaénekesnőt. Aki az előbbi jelző miatt vélt királynőiség vagy primadonnaság minden orrfennhordása nélkül kukkant ki az ajtó mögül, és keresi az anyukáját a tömegben a beszélgetés kezdete előtt. Elkezdődik a csevej, Temesi Mária, a ZFK Magánének Tanszékének vezetője és Sass Szilvia, vagy Sylvia, ha így jobban tetszik – két énekesnő egymás között.
A nemzetközi hírű nagyság tiszteletet ébreszt, a tisztelet távolságtartást, talán félelmet is – de bejátszanak egy általa énekelt áriát – mint Kokónak a bokszmeccsen –, és bevonul a művésznő. Mint családi karácsonyon a szavalás utáni tapsot megköszönő csitri, olyan félszegen büszke mosollyal és mozdulattal köszöni meg a közönség üdvrivalgását. A mellettem ülő nagymamafélék meghatódnak, én meg még nem tudom, hogy játszik-e velünk a művésznő, vagy ő maga ilyen. Amikor aztán halk, vékony hangján, mint szőke kislány a szomszédból, kéri meg a közönséget Szilvia, hogy húzódjanak kicsit összébb, hogy a folyosón álldogálóknak is jusson hely. Kétségeim eloszlanak – hölgyeim és uraim: Sass Szilvia, személyesen!

 

A világhírű szőke kislány a szomszédból. Fotó: Segesvári Csaba

 

A kérés kedves, két perc alatt közvetlen kapcsolat alakul ki a közönség és a művésznő között Lőttek a félelemnek, marad a szeretet.

 

 

Induljunk a kályhától – hogyan lett a művésznő énekesnő: „Nálunk a zene és a zongora mindennél fontosabb volt. Már egész kicsi koromból az az egyik első emlékem, hogy ott van az a nagy zongora a rengeteg kazettájával, amiket széthordok, és oda dugdostam minden kincsemet. Aztán az egyik első nagy karácsonyfa is a legfontosabb helyre, a zongora tetejére került, alá meg az ajándékok. Akkor kaptam meg Mátyás mackót, azt a mackót, aki most is velem van. A zongora volt a központ. Nálunk arról szólt minden, hogy állandóan muzsikálnak otthon, sokszor az ebéd rovására. Kicsi koromtól azt hallgattam, hogy a mamám és lemezekről kiválóbbnál kiválóbb énekesek énekelnek. Így ha nekem azt mondták egy énekversenyen utóbb, hogy valamilyen különleges áriát kell meghallgatnom, és a véleményemet elmondani róla, nekem nem okozott gondot, hiszen mindegyiket tudtam kívülről. Édesanyám mesélte azt a történetet, hogy Madarasi Albert karmester úrnál korrepetált, és minthogy engem, a gyereket, nem tudott hova tenni, vitt magával. Kicsike voltam még, jöttek a kérdések, hogy „na, kislány, te is tudsz énekelni?”, én pedig teljesem természetesen rázendítettem valamelyik nagyáriára. Ezzel együtt régész is szerettem volna lenni, de az történt, hogy már ötéves koromban zongorázni tanultam, zeneműveket írtam - bár azt hamar abbahagytam, mert rájöttem, hogy nagyon Bartók-stílusban írok, de Bartók kicsit jobb –,  és természetes volt, hogy számomra ez az élet”.

 

 

Aztán eljutunk a főiskoláig, ahova még Sass Szilviát sem vették fel elsőre, bár utána kapásból harmadik osztályba. Végül az öt évet sikerült kettő alatt elvégeznie. Mintha más tendenciák lennének divatosak a környezetemben, jut eszembe egy gyorsan elhessegetendő gondolat. A beszélgetésre ugyanis nagyon kell figyelni, Szilvia beszédhangja valóban kicsi, nem hagyhatom, a titkát kikacsintsa másnak, én meg lemaradjak.
„Amikor megérkezem a színpadra, nem figyelem a közönséget, hanem a kontaktust próbálom megteremteni a történettel és a partneremmel. Látni kezdek egy filmet arról, hogy mi történt azzal a másikkal – hogy ott egy király, aki minden erejével azon van, hogy a kelyhéből egy utolsót igyon, leejti a tengerbe a poharat, amit soha senki meg nem találhat azután. Látom magam előtt ezt a soha nem létezett filmet, és azt szeretném, hogy mindenki más is lássa. Ez valami erő, ami kontaktust teremt egy másik világgal. A koncentráció netovábbja – egy fentről is és a szívből is fakadó, összeölelkező hullám – ezért tudnak csodák megszületni.”
Mint amikor Szilvia Fóton énekelt a templomban, és a szokásokkal ellentétben az énekesnő az oltár előtt állt a zongora mellett. Ott énekelte a Te, aki az égből jössz című darabot, amikor azt érezte, hogy egy kéz lenyúl – íme, egy vízió. Két nap múlva derült ki, hogy Szilvia komolyan beteg. Meggyógyult. „Hang fennakad, szó bennszakad” – a teremben néma csönd, lassan levetkőzi, levedli a kislányszerepet az énekesnő.
Ameddig a közönség magában értékeli a hallottakat, a két énekesnő a színpadon szakmázni kezd – hogyan lehet kitisztítani azt a rengeteg katarzist, ami az előadások során rájuk rakódik.
„Violettaként meghalok tüdőbajban, mint bohém Mimi szintén, gyilkolászok a Macbethben, fejet vágok le Salome-ként – ezt valahol az ember úgy éli át, mintha vele történne. Hónapokat töltünk azzal, hogy elemzzük, mit miért tesz a szereplő. Az életünk részévé válik egy másik ember. Nem olyan könnyű utána megtalálni, hol vagyok én. Írtam egy operát, amelynek az egyik jelentében a díva az előadás után visszamegy az öltözőbe, lemossa a festéket, visszanéz rá egy gumiarc, és elkezdi keresni a sajátját. Ott állok a nagy tapsviharban, amit hallok én valahonnan messziről, de egy perce haltam meg, és akkor én valóban meghaltam.”

 

 

„Nekem az a feladatom, hogy Bartókot, Kodályt, Lisztet a világon mindenütt énekeljek, tanítsak, hogy a magyar zenét megismerjék, szeressék, érezzék – nekem ez küldetés, kötelesség.
Végiggondoltam, hogy én mire lehetek büszke. Arra, hogy van kezem, lábam? Hogy tudok énekelni, mert a Jóisten adott egy hangot? Ez nem az érdemem. De hogy mit csinálok azzal, amit ajándékba, csak úgy, megkaptam, az az én dolgom. Ha a szorgalmammal és a becsületemmel ebből csinálok valamit, arra büszke lehetek. Egy papnőnek érzem magam, aki szolgál – aki közvetítő közeg a zenén keresztül, hogy valami együtt rezdüljön bennünk."