Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Iduska néni, Mama barátnője határozott nőszemély. Szinte rettegtem tőle gyerekkoromban, pedig nem volt egy rossz szava, gesztusa vagy – és ebben teljesen biztos vagyok –, gondolata sem hozzám. Már tisztelem azt az erőt, ami kislányként megrémített. Schäffer Erzsébetet is ilyen nőnek vélem; gyerekfejjel őt sem tudtam beilleszteni azokba a női mintákba, amiket magam körül láttam – őt annyira szabadnak éreztem, amilyen embert nem is ismertem.

 

 

És azt is éreztem, tudtam, most már értem is, hogy ez az adomány belülről fakadó teher – nem tehet róla vagy ellene.
„Én egy nagy keverék lettem: apám parasztgyerek volt – nyugalom, béke, melegség, mélázó gondolatok, csöndességre hajló, sok gyereket akar, igazi földember – elvesz valami furcsa véletlen folytán egy tőröl metszett városi lányt. Az édesanyám a háború előtt elment dolgozni Berlinbe, ott érte a háború. Haza akart menni Temesvárra, és végül már csak egy katonavonattal sikerült neki elindulni, akkor is csak Pestig jutott, ott megállítottak minden vonatot. Pesten maradt anyu, bement egy állásközvetítő irodába, és mire figyelt – egy fehér, tűpettyes blúz volt rajtam, piros szandál és egy nagyon szép ballonszoknya. Akkor bejött az úton egy magas, bajuszos, napbarnított férfi keki ballonöltönyben, és azt mondta, a vidéken élő édesanyja mellé keres segítséget. Anyukám azt gondolta, elmegy társalkodónőnek a kedves idős hölgy mellé. Így is lett, de kiderült, hogy a társalkodónőség egy kis kapálás, fejés, istállóban rendrakás, malacoknak moslékfőzés, rétessütés és így tovább, egy sokszoknyás parasztasszony mellett. Anyu mindent magtanult. Édesapámmal összeházasodtak, lett egy nagyon ellenpontos, egyetértéssel, viszályokkal, nehézségekkel, hűségekkel vegyes kapcsolat. Hát, az egyik dolog az életemben, amit nagyon fontosnak tartok, a találkozások, a másik meg a kapcsolatok. Mindenféle kapcsolat – szülő-gyerek, férfi-nő, testvér-testvér, anya-lánya. Próbára teszik az életünket, pedig hát ezek a mi életünk.”

 

 

Kiderült, ez a szegedi találkozó volt számára a hatvanadik idén. Nagyon szereti, de fárad. Mikor később, a találkozón a beszélgetésekről van szó, hogy milyen fontos megkérdezni a másiktól, mi a helyzet, és időt hagyni a válaszra, megakad – „már két hete nem beszélgettem a saját gyerekeimmel”.
Csend.

Megszeretem, akivel beszélgetek. Fotó: S. Cs.

 

Nézem, kik jöttek el a találkozóra – tanítónénik, nagymamák, egyetemisták, anyukák, kismama.
„Hasonló emberek jönnek vidéken is” – mondja – „odaadón figyelő, a belső dolgokkal is, a körülötte lévőkkel is törődő emberek. Jóízű emberek. Mindenféle ember.
Érden voltam múlt héten, és nagyon sokáig ott maradt egy férfi – mindig több nő van, persze, de ott maradt egy férfi, egy nagyon egyszerű, háromszögarcú, vékony, nagyon figyelős férfi. Nagyon értett minden történetet, és mindennek látszott, mindennek finom rezüméje volt benne. Ott maradt, és nem szólt egy szót sem. Két napra rá kaptam egy levelet, Érdről, feltehetően ő írta: arról szólt az a levél, hogy ő egy mázoló, piktor, akibe mintha több szorult volna, mint hogy keveri a színeket, és felkeni a falra, de kicsit sem volt nagyképű. Küld egy pár írást, nézzem meg, hogy mit gondolok, és hogy mennyire megültek a lelkében azok, amiket mondtam.
Ilyenféle emberek: diákok, idősek, középkorúak, sokfélék, de hogy jóízűek, azt érezni.”

Mint az interjúalanyai. Mindegyik. A kötetét lapozgatva olyan érzésem lett, mintha csak és kizárólag nyitott szívű, kedves, érdeklődő, jó emberekkel találkozna. De ez nem ilyen egyszerű.
„Nagyon furcsa, megszeretem, akivel beszélgetek, akármilyen. Nem mondok nevet, kellett valakivel egy interjút készítenem. Éreztem, hogy nem vagyunk egymásnak valók. Azt is éreztem, hogy nincs vele baj, csak van ott valami, ami nem sikerült. Azt is éreztem, hogy kemény. Lám, amikor beszélgettünk, nehéz, idegen szavakkal tarkította a mondatait, pedig ő egy jól beszélő, flott, kedves-kedves, finom lény. Nagyon nehéz volt. De csakazértis beszélgettünk – kellett. Kilencven perces kazettából elfogyott másfél – az nagyon sok idő. Láttam, már utálja ezt az interjút, de csak kiderült a végére valami. És én arra vagyok kíváncsi. Nem érdekel, hogy ő kemény vagy nem kemény, egyszer csak az jött ki – és nem kellett gyomrozni, nem kellett erőszakolni, csak idő kellett, el kellett gondolom árulnom magamról is sok mindent –, amire vártam. Nyilván én is akarok valamit; nem vagyok kíváncsi a kedvenc gyümölcsére, a horoszkópjára, hanem valamire, ami az övé. Közben megszeretem. Mert mindenki olyan esendő, én is. Én főleg.”

 

 

Látom, hogy úgy figyel, mint egy anya a szomszéd gyereket – kíváncsian, de visszahúzódva, mintha nem is. Én is figyelem, és próbálok eleget tenni az újságírószerep követelményeinek. Kérdezem, milyen érzés emberek elé kiállni, és beszélni hozzájuk órán, órákon keresztül, miközben a háttérben maradás az egyik legfontosabb szakmai követelmény.
„Nem vagyok én egy klasszikusan igazi újságíró, ezt már régóta érzem. János Pálnak, a meghalt pápának hallottam egy újságíróknak szóló üzenetét, és gondoltam, én valahogy így dolgozom sok éve. János Pál azt mondta: egy újságírónak három dolga van – mindent észrevenni, nem mindent szóvá tenni, és egy kicsit segíteni. Én is érzem, nem biztos, hogy mindent le kell írni, valamikor jobb, ha az ember lép vagy segít. Még a gyermekeinknél is ezt csináltam inkább – én nehezen írok, és ha nem volt muszáj, akkor inkább nem írtam, inkább valami mást.
Egy pedagógiai lapnál dolgoztam tizenöt évig, és most tizenhét éve a Nők Lapjánál – nem nagyon vagyok váltogatós. Nagy szerencse, hogy nem kellett napilapnál dolgozni, és nem kellett konkrétan, direkt belpolitikával vagy politikával foglalkozni. Bár egy darabig mégis, akkor a Közért üzemi újságnak írtam – imádtam a henteseket, az eladókat, mert a villanyóra  vagy az oldalas csak egy apró apropó volt, és utána már az életük kiszakadt… Az nagyon jó volt, szerettem. Hát nem mindig az emberek jöttek elő?
Ezek a találkozók pedig kimondottan szolgáló, jóleső beszélgetések, ezt érzem. Már régóta nem hiúság, hogy ide meghívnak-e vagy sem. Ezen a héten minden nap mentem valahova, és jövő héten is minden nap megyek valahova, és nem bírom azt mondani, hogy nem. Pedig már… Mert azt érzem, hogy oda-vissza lesz egy – nagy szavak ezek – lélektől lélekig való találkozás, amikor hol nevetünk, hol sírunk, de még nekem is nagyon jó. És addig, míg nekem is ennyire jó, addig elmegyek.”
Mindegy, hogy Schäffer kivel beszélget – egy pékkel, a Bereményivel, vagy akárki mással –, mindig három dologról van szó: a családról, a férfi-nő kapcsolatáról, és arról, hogy kellene élni. Mintha valami okból kétségbeesetten keresné a választ ezekre a kérdésekre. Remélem, észrevette már, régen megtalálta.