Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Endre Béla, Fejér Csaba, Kohán György, Koszta József, Nyilasy Sándor, Rudnay Gyula és Tornyai János alkotásai láthatók a D-Galériában december 20-ig. „Az alföldi festészet a századfordulótól a közelmúltig” címet viselő tárlat képei és a nagyszabású, patinás épület ritka összhangot és ellentétet sugall. Mint mezítlábas néptáncos a parlamentben, a kemény és határozott képek olyan őszintén és egyértelműen mutatják tisztaságukat.
„Ez az épület a munkahelyünk, néhányunknak már szinte a második otthonunk. Ennek az épületnek nagyon érdekes története van, éppen százhuszonöt éve fogalmazódott meg, hogy a Klauzál térnek azon a helyén kellene építeni egy szállodát, hogy megszínesítsék a tér életét” – mesélte lapunknak Hizl István, a Démász Rt. műszaki igazgatója. Ez az elképzelés meg is valósult, az Európa szálló, amiből később bank lett, majd a második világháború után, a Démász Rt. megalakulásakor a cég költözött az épületbe, akkoriban ugyanis az volt a gyakorlat, hogy a városok impozáns nagy épületeit, amiket az önkormányzatoknak nem lett volna pénze rendbe hozni, odaadták olyan szolgáltatóknak, amelyekről azt tartották, fenn tudják tartani. Így az áramszolgáltató nemcsak Szegeden, hanem Nagykörösön és Baján is hasonló épületbe költözött.
A Démász első évtizedei az épület renoválásval teltek egészen 2000-ig, amikorra sikerült visszaállítani az épület régi fényét, és a cégcsoport elhatározta, hogy ezt a város lakói számára is látogathatóvá teszik, illetve kiállítások, hangversenyek rendezésével a hely értékét méginkább növelik.
A kiállítás képei jobbára magángyűjteményekből származnak, elsősorban vásárhelyiektől, így nem igazán ismert festmények vannak a falakon, hiszen múzeumi kiállításokba, katalógusokba nem nagyon kerültek, publikációkban nem sok szó esett róluk, ezért a szakma sem nagyon jól ismerte a képeket, így kedves meglepetés ez a kiállítás a művészettörténészek és a nagyközönség számára is.
Eddig jobbára kortárs képeknek adott otthont az épület, most azonban többnyire a huszadik század első felének alkotásai láthatók a falakon, kivéve Fejér Csaba munkássága – így merész szellemi ívet húztak fel a rendezők a század eleje és vége között, a képek jelentős része a tízes, húszas, esetleg a harmincas években készült. Az alföldi festészet fontos kategória, bár a magyar művészettörténetben mintegy ötven éve beszélhetünk erről különálló stíluskategóriaként. Előtte is foglalkozott vele a szakirodalom, de ez egy kicsit lesajnált terület volt, majd csak az ötvenes években kezdenek kiállításokat szervezni Hódmezővásárhelyen, és tették hivatalossá az alföldi festészetet a magyar művészettörténetben. A D-Galéria falain főként vásárhelyi képeket lehet látni, Nyilasy Sándor alkotott közülük zömében Szegeden, valamint Endre Béla, aki a Fekete Házban született, de életműve jobbára vásárhelyi, és annak az iskolának egy reprezentáns tagja. Lírai alkat, nagyon finom életművet hoz létre, ő volt Barcsay Jenő egyik tanítómestere, aki talán miatta megy Vásárhelyre a húszas évek közepén, valamint Rudnay Gyula, akinek szintén látható két képe a kiállításon, az ő tanára is volt a főiskolán. Rudnay festők generációjára volt hatással. A fiatal Barcsay, még mielőtt stílusa kialakulhatott volna, Vásárhelyen töltött néhány évet, szoros barátságot köt Endre Bélával, ő az, aki segít Barcsaynak kikavarodnia abból a válságból, ami pályája elején elbizonytalanította.
A kiállítás íve Tornyai Jánostól indul, aki ennek a vásárhelyi iskolának a legrobosztusabb festőtehetsége volt, s atyja volt annak a mozgalomnak, ami ezeket a festőket jellemzi. Stílusirányzatról talán nem lehet beszélgetni, de közös a hely szelleme, a Viharsarok érája, a Tisza-part, Mártély, a füzesek, kiöntések. Tornyai és Endre nagyon jó barátok voltak – Endre Béla, aki műgyűjtő is volt, népművészettel, építészettel, népköltészettel is foglalkozott, komoly gyűjteménnyel bírt kerámiából, bútorból. Endre párizsi útja alatt Tornyaira hagyta műtermét, s mire visszaért, a műteremben alig maradt valami a komoly muzeális gyűjteményből. Kérdezte, mi történt a tárgyakkal, mire Tornyai szabadkozott, hogy elfogyott a pénze, és szépen lassan eladogatta a dolgokat. Endre ezen nem sértődött meg, nem siratta gyűjteményét, csak annyit kérdezett, mennyiért.
Endre Béla, Tornyai János és a kor szellemiségét is jól mutatja a történet.
Ki tudja, változott-e az bármit is közel száz év alatt?