Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Két embernek betölteni egy színpadot kemény munka, hiába segít nekik díszlettervező, rendező, világítás, életet senki más nem lehelhet helyettük a térbe. Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című drámája ilyen stúdiódarab – egy fiú és lány egy üres szobában várják, hogy véget érjen a háború, vagy legalább egy kicsit hagyja abba, hogy újra láthassák a napot. Simó Zsófia és Szívós László alakítja a két egymásra találó fiatalt, akik nem tehetnek mást, játszanak. Híres emberek neveit mondják l-betűvel, kitalálnak szituációkat, hogy mi lenne ha. Ezek alapján ismerjük meg őket – kiderül, hogy a fiú örök nyertes, minden helyzetet a maga győzelmére tud fordítani, ha ő volt a hunyó, ha nem. A lány meg hisztis, félős, akaratos, mórikálja, kelleti magát, aztán ha kellene is, megijed, harap, ha elijeszti a párját, méginkább kétségbe esik. Vagyunk ilyenek. Is – de többek is.
A darab jól tükrözi a lehetőségeket, miről álmodhatott egy lány a második világháború környékén: jól szabott, hagyományos női-férfi szerepekről mernek csak gondolkozni a szereplők. A lány lehet anya, kurva, ápolónő, a fiú lehet katona, tudós, tanár – mindenki marad a helyén. Karinthy darabjában kedves gyerekek vannak, akiket a háború komollyá tett, de érzelmeikben még távolról sem nőttek fel. Elmesélik egymásnak – nekünk –, milyen szörnyűségek történtek velük a háború során, de nem ennél nem tesznek többet. Nem értetik meg, hogy a lány miért hagyta, hogy egy német tiszt kihasználja. Ha értjük, a magunk esze miatt értjük, nem a játék segíti. A fiú esete is egyszerűbb, talán a színész gyakorlata is nagyobb, jobban tapinthatóvá váltak motivációi, de mindkét személyes tragédia csak egy történetté lesz a sok közül. És eggyel több ok a szemrehányásra a másiknak. Ilyenek is vagyunk – de érzékenyebbek is.
A Kisszínház színpada könnyen használható, telített teret adott, ami segítette a színészeket abban, hogy a természetesnél nagyobb mozgásokra ne legyen szükség, a díszlet kedves volt és szép. Szebb, mint amilyennek egy háborús szobát vél az ember, de a két szereplő gyors regenerálódására kész, félig felnőtt-félig gyermek lelkének és a szintén huszonéves rendező, Gimesi Dóra szemléletének is okos tükörképét adta.
Mindezzel együtt, ahogy maga a dráma is, az előadás is a tiszta jó szándék bizonyítéka volt.