Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A latin zenében egy pillanatra sem lehet megpihenni. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

Vannak nevek, amiket akkor is ismer az ember, ha valójában nem is. Például a Tátrai. Egy magyar ember alapműveltségének vagy valami még annál is alapvetőbbnek a része. Ő sem tudja, mekkora része van ebben az ismertségben, mert nem ért rá ilyenekkel foglalkozni. Zenélt.
– Egyszer azt nyilatkozta, kamaszkorában magával ragadta a hév, hogy zenélhessen. Azóta sem eresztette?
– A családban nem volt senki, aki zenével foglalkozott volna, nem is volt család a környéken amúgy – apámtól-anyámtól elég korán elkerültem, nagymamám nevelt. Kis angyalföldi proligyerekként meresztgettem a fülem, ha szólt a rádió, akkor kapott el a gitár hangja. Egy pillanat alatt fejbelőtt a Shadows együttes Hank Marvin gitárosának játéka – ahogy szólt az elektromos gitár a hatvan évek közepe felé, az olyan dolog volt, amihez foghatót semmit nem tudnék elképzelni. Be lettem oltva teljes mértékben, és szerencsém is volt: viszonylag korán, tizenhat éves koromban összetalálkoztam egy sráccal, aki bennfentes volt Radics Béla zenekarának berkeiben, így közel tudtam kerülni a színpadhoz – ez meg aztán olyan lökés volt, hogy másnap vagy harmadnap már nem is mentem iskolába.
– Elbizonytalanodott azóta valaha is abban, hogy ezt kell-e csinálnia, vagy kell-e ezt csinálni?
– Hajaj! Az ember életében vannak kisebb-nagyobb törések. Egyébként én nem vagyok érzékeny, elég keményen viszem a dolgaimat. Volt egy olyan időszak a Tátrai Band előtt pár évvel, amikor nagyon rosszul ment Magyarországon a zenélés – megszűnt a lehetőségünk a KGST-ben való koncertezésre. Akkor az összes magyar zenekar oda járt – hihetetlen, milyen exportőrök voltunk könnyűzenében, az egész keleti blokkot mi láttuk el. Ez egy megélhetési forma volt, mert irgalmatlan nagy terület, amikor pedig megszűnt,  elrohadt, elromlott,  akkor egyszerűen nem volt munka,  de valamit kellett csinálni. Elmentem redőnyözni, csináltam két éven keresztül, közben még játszottam a Generállal, de volt olyan időszak is, amikor azon törtem a fejemet, hogy eladom az összes hangszert. Mert vendéglátózni nem voltam hajlandó, hogy kimenjek valami ócska, redvás nyugati pubba vagy kocsmába, ahol azt mondják, hogy az éppen aktuális top hundredet játsszam, meg az összes szemetet, de csak ilyen halkan, és még halkabban. Ennél a tisztességes munkát én többre tartottam, és azt találtam, ki, hogy el fogok menni dolgozni. Aztán megalakítottuk a Tátrai Bandet, és lélekben is újra visszatértem ebbe a dologba. Azóta viszont dübörög. Talán kellett is az a szünet az életembe. Most úgy néz ki, már nem fogok mást csinálni, csak gitározni.
– Abban az időszakban, amikor arra gondolt, hogy eladja a hangszereket, akkor otthon sem zenélt?
– Otthon mindig zenélek magamnak, mindig gyakorlok, ez akkor is így volt, most is így van, de a megélhetés más. Végül is, ezzel mindenki így van – én szívesen élek jól és könnyedén, és ha zenéből nem lehet, akkor valamiből kell. Annak, hogy magunk alá bezuhanunk, otthon ülünk és vakarózunk, hogy mi meg nem értett zenészek vagyunk, és milyen nehéz az élet, és milyen szar a világ, nincs értelme. Nem visz előre. Ha úgy kellett volna, akkor én most egy nagyon boldog vállalkozó lennék, mint ahogy most egy boldog gitáros vagyok – ebben egészen biztos vagyok.
– Van olyan zene most Magyarországon, ami igényes is és népszerű is?
– Például ez. Épp a minap beszélgettem valakivel erről, hogy nálunk összekeverik a zenélést meg a szórakoztatást – egy 3+2 vagy egy Teknő, amin mosolyog mindenki, szükség van, mert igény van rá, hiszen nagyon széles réteg ezt hallgatja, és nem a zenéje miatt, hanem a szövege miatt, és egyáltalán az attitűd miatt, meg mert szórakozni akar, mert az egy jó dolog. Amit mi csinálunk – itt nincs semmiféle szöveg, semmiféle „imidzs”, csak zene van, de nem komolykodunk, nem próbáljuk bebizonyítani azt, mi milyen vájt  fülű és mennyire bonyolult zenészek vagyunk, hanem feketén-fehéren arról van szó, hogy tánczenét játszunk. Szórakoztató tánczene. Az a lényeg, hogy szeresse a közönség.
– Mennyiben munka és mennyiben játék a zene?
– Ez egy olyan megélhetési forma, ami munka. Ha úgy vesszük, hogy a munka az, amivel eltartjuk magunkat, akkor nekem ez az. Emellett nagyon szerencsés embernek érzem magam, hogy ebből élek meg, amit szeretek csinálni. Most elég kemény menetben vagyunk novemberben, tegnap Harkányban játszottunk, de leesett a hó, úgyhogy öt órakor indultunk, és háromnegyed tízkor érkeztünk meg Harkányba – a Mecsekben le voltak zárva az utak, kerülni kellett, játszottunk, mire hazavergődtem négy vagy öt óra volt hajnalban. Délben leestem az ágyról, megittam a kávét, és már kezemben volt a gitár. Most belemerültem egy nagyobb, háromtételes darabba, és azzal játszottam négyig, akkor beleültem a buszba, most pedig itt vagyok. Ezt jó csinálni.
– Milyen felelőssége van a zenésznek?
– A legnagyobb felelőssége az ivás – tizen-, huszonéves koromban elég gyakran túllőttem a célon, de akkor sikk is volt: a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején egy rockzenekarnak lomposan, bozontosan, koszosan és seggrészegen kellett kinézni. Ez így működött. De ahhoz, hogy a latinestet megcsináljuk rendesen, nem lehet hülyéskedni – minden nap kell karbantartást végezni, gyakorolni, és nem  ütheti szét magát az ember. Nem lehet, mert akkor nem tudja megcsinálni az estét – nem lesz élvezetes, nem lesz gyors, semmilyen nem lesz, ha az ember be van rúgva,  akkor nem történik semmi. Csak szeretné. Arról nem is beszélve, hogy ahogy telnek-múlnak az évek – szerintem ezzel a világon mindenki így van –, ahogy gyűlik a tapasztalat, a tudás, a biztonság, kevesebb van előttem, mint mögöttem. Ami már eddig megvolt, annyi már nincs előttem – ez is felelősség. Olyan jól esik nézni ilyen komolyabb arcokat, idősebbeket, hogy milyen bölcsen fogják fel a dolgokat. Közeledik az ember ehhez, és ez is jó. És aki nem csinált semmit, arra még csak nem is emlékezhetnek.