Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Az eltelt időben kvázi íróból „átminősítettem” magam kvázi irodalomtörténésszé. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Első prózakötetedben, az 1993-ban megjelent Egy füzet magánéletében, vagy ahogy te nevezed: a Pepitában egy 2005-re dátumozott életrajz is olvasható. Ebben a következőket mondod: „Én nem voltam, csak vagyok és leszek. A múltam az önöké.” Hogyan viszonyulsz most ehhez?
– Tudhattam valamit tizennyolc éves koromban. Éppen az utóbbi két évben mentem át egy olyan váltáson, mely látványosan szakít egy régebbi szakasszal. Ha valaki tizenegy évig elsőkötetes szerző, akkor inkább szakmázni kezd. Ez a mondat – most már – arra is utalhat, hogy akkoriban elég sokat foglalkoztak velem, de én már „elfelejtettem” azt az időt. A mostani tevékenységemet sokkal fontosabbnak gondolom, mert a szerzők, akikkel foglalkozom, a magyar irodalomtörténet meghatározó alakjai.
– Kívülálló szemlélőként minek tulajdonítod a Pepita megjelenését övező nagy sikert?
– Vámos Miklósnak. Nem egy tizennyolc éves fiatalember könyvének megjelenése volt akkor esemény, hanem hogy egy Amerikát megjárt, tévéműsorokkal bíró népszerű író miért fedez fel egy vidéki suhancot. Fiatalon érkezett a könyv, ami látszólag sikeres volt, de a siker viszonylagos. És múlandó. Mivel az eltelt időben kvázi íróból „átminősítettem” magam kvázi irodalomtörténésszé, ezt a könyvet ma már „irodalomtörténeti” dokumentumként tudom kezelni, aminek nincsen folytatása.
– De miért nincsen? A Nemlétező dolgok című köteted nem folytatás?
– A Nemlétező egy teljesen más beszédmód. Bár prózakötet mind a kettő, melyekben hangsúlyos az irodalmiasság. Csak közben sokat tanultam.
– Az irodalomtörténészi látásmódod gyakran érezhető szépirodalmi műveiden is. Békés ez a kapcsolat?
– Egy emberből vagyok. Nem úgy egy, hogy délután kettőig író, de ebéd után irodalomtörténész, vagy fordítva. Természetes, hogy az egyik dolog hat a másikra. Valakinek városi, valakinek falusi élményei vannak; nekem főleg irodalmiak. És mindenki abból dolgozik, amije van. Nekem sok könyvem van. Most Esti Kornél-os történeteket írok, nyilván azért is, mert filoszként Kosztolányival foglalkozom. De vannak olyan megfigyelések, melyeket bár filoszként teszek, de azok nem tanulmányba kívánkoznak. Nem lehet elválasztani a kettőt. Szerb Antaltól egyszer megkérdezték, hogy író vagy irodalomtörténész. Erre azt válaszolta, hogy olyan író, akinek néha az irodalomtörténet a témája. Irodalomtörténeténél regényesebben megírt művet nem is lehet elképzelni.
– De a te esetedben hogy működik ez? Fordítva?
– Az én esetemben inkább a munkák olvastatják magukat regényként. Úgy tűnik, megtaláltam, mi foglalkoztat igazán: az elsődlegesen nem irodalmi céllal született, csak később azzá váló írások: levelezések, naplók, jegyzetek összegyűjtése, majd a művekre olvasása. El fog majd jönni az az idő, amikor majd a Schöpflin-levelezést (sajtó alá rendezte: B. T. – a szerk.) is használják. Nem Balogh Tamást fogják ekkor használni, hanem a leveleket, amelyek olvashatók akár regényként is. Ahogy Ilia tanár úr mondta a könyvbemutatón: jobb, mint Schöpflin regényei. Ahol olyan formátumok találkoznak, mint Ady, Babits, Juhász, Kosztolányi, Juhász, Schöpflin és a többiek, az egy olyan regény, amelynek nagyon jó szereplői vannak. Olyan ismeretek olvashatók ki a levelezésből, amiket (levél)írók nem írtak bele a munkáikba, mégis segítenek azok értelmezésében.
– A művek, melyeket megtaláltál: Kosztolányi Aranysárkányának ifjúsági változata vagy Nemes Nagy Ágnes regénye, olyan adalékok, amelyek újrarajzolják az ezen szerzőkről kialakított képeinket. Mennyire engedi magát átformálni a kánon?
– Az életmű nem az, amit ismerünk, hanem amit megírtak. Nemes Nagy Az öt fenyő című regénye korai munka, így az egész életműre hatással volt. Már csak azzal is, hogy ennek a regénynek a sikertelensége térített őt el a regényírástól, s ezért lett inkább költő. Az Aranysárkány e változata 1932-ben egyszer megjelent, utána felejtették el. Az életműveket nem lehet retusálni: teljességükben kell őket megismertetni. A szerzőknek azonban mindig több életművük van. Van a látható, és van a láthatatlan. És a látható is több részből áll: a kanonizált művek jól látszanak, a „mellesleg írtak” inkább takarásban vannak. Amit kiadtak, az látható, de az egész jóformán mindig láthatatlan. A filológus célja pedig az, hogy a kettőt minél közelebb hozza egymáshoz.
– Most éppen min dolgozol?
– Rendületlenül írom az Esti Kornél-os prózaciklust, Játszani Kosztolányit lesz a címe. Ennél fontosabbnak tűnnek azonban a sajtó alá rendezői munkák. Kisebb munkák mellett NKA-ösztöndíjasként most a Kosztolányi Dezsőhöz írott leveleken dolgozom. Rettenetesen izgalmas feladat, főleg azért, mert az általa írottakat – nagyrészt – már ismerjük. Egy levelezés azonban dialógushelyzet, kérdések és válaszok egymást kiegészítő, sőt egymást feltételező váltakozása, melyben a válasz önmagában érthetetlen, miképp a kérdés is. Ezért nincs olyan, hogy Kosztolányi levelei: csak Kosztolányi levelezése van. Az egésszel olyan dokumentumok – s ezzel összefüggések – kerülnek majd a felszínre, amelyek megkérdőjelezik Kosztolányi-képünk némely eddigi sejtéseit.
Emellett Péter László pár hónappal ezelőtt egy kedves és megtisztelő levelet intézett hozzám, miszerint eddigi irodalomtörténeti munkásságom alapján úgy véli, hogy talán segítségére lehetnék a Juhász Gyula kritikai sorozat befejezésében. A sorozat utolsóként megjelent, kilencedik kötete a levelezés első részét adta – a tizedik a másodikat fogja. Ezzel a életmű szinte teljesen látható lesz. És az, hogy ezzel a két szerzővel, Juhásszal és Kosztolányival egyszerre foglalkozom, csak megerősített abban, hogy az irodalom nem különálló alkotók tevékenysége. Minden annyira összefügg. Egy ideig együtt haladnak, majd eltávolodnak – de végig figyelik a másikat. Ezért nem lehet az irodalom-regény szereplőit külön vizsgálni.