Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Tévedés. Augusztus 23-a van, a József Attila Kör táborának első napja, a buszra várok, mely a vasútállomásról az Alkotóházig visz, a tábor helyszínére. Egyre többen várakozunk, míg lassan kiderül, itt mindenki a Jakosokhoz igyekszik, de hát hova máshova. Míg megérkezik a járat, Márton László Tatáról mesél: a táborok régi és sokunk számára már mitikus ködbe vesző helyszínéről. Tatának a kétarcúsága volt a meghatározó, mondja, és az, hogy mindenki választhatott: vagy a nappali komoly, irodalmi, szakmai programokat látogatta, vagy a démonikus éjszakai életben merült el; persze aki ügyes volt, teszi hozzá, az mindkettőben részt vett. Na ja. Az elkövetkezendő napokban mi is szembesülhetünk azzal, hogy a Jak-tábor kétarcúsága Szigligeten is megmaradt valamelyest.

 

 

A Jak-tábor szeminárium-kínálatából Hazai Attila prózaíró műhelyét választom, így már első nap találkozhatok a minimalizmus hazai nagymesterével. Hazai a műhelyvezetési stílusát is a minimalizmusban látszik megtalálni: keveset beszél, mindenesetre többet hallgat. Vacsora után a Pofonok és ízlések kritikai beszélgetése következik, terítéken Spiró György Fogság című regénye, az utóbbi év legsúlyosabb irodalmi szenzációja. Maga a szerző is meglátogatja saját élveboncolását, amit a kritikus Angyalosi Gergely „különös jellemerőnek”, én azonban inkább nárcisztikus mazochizmusnak tartok. Az est során nem egyszer hivatkoznak, ha fenntartással is, Spiró nyilatkozataira – vajh mi is lehetett a szerző szándéka – ami elég komikusan hat a szerző karnyújtásnyi közelsége mellett. Legkedvesebb megjegyzésem Vári Györgytől származik – kinek jellemében az irodalmár egy popsztáréval keveredik –, miszerint Spiró megszólalásaiból kitapintható az istentelen, irányítás nélküli történelemszemlélet prekoncepciója, a műben azonban a sötét demiurgosz irányító működését tapasztalhatjuk meg. Éles vita bontakozik ki: vajon démonikusan ábrázolja-e a regény a történelem mozgását? Eredmény természetesen nem születik. Spiró viszont végigmosolyogja a beszélgetést, mindenre egyetértően bólogat, talán az egymással ellentétes nézőpontokra is.
Éjjeli programként az erdélyi irodalmi lapokról szól a diskurzus, az Irodalmi Jelen, A Hét és A Nagy Kilometrik számaiból sokat be is lehet zsebelni szuvenírnek. Kukorelly Endre azonban, aki megszámlálhatatlanul sok minősége közül az Irodalmi Jelen munkatársa is, három jól irányzott mondattal úgy odavág a problémának, hogy az gyorsan meg is szűnik probléma lenni: nincs is külön értelme erdélyi irodalomról beszélni, mondja, persze frappánsabban. Kezdek bágyadt lenni, ezért már nem lesz időm mindezt megvitatni erdélyi szobatársaimmal. A szigligeti kocsmák démonikus történelemszemlélete helyett is inkább mély álomba merülök.

 

 

Nem emlékszem, mit álmodom azon az éjjel (na jó, emlékszem, csak nem mondom el), viszont tisztán él bennem egy utazás előtti álmom, ami Szigligeten játszódott. Szikladarabokból álló, hatalmas óriás lépegetett egy hatalmas sportpályán, utána szaladtak százan. A viharos szél folyton átrendezte a monstrum tagjait, így futott a gólem kergetői elől. Én egy dombról néztem mindezt, meszsziről. Ez lenne a Jak-tábor, kérdeztem magamtól, de hát már tavaly is ilyen volt, gondoltam erre megnyugvásképpen.
Mindezt csak azért mondom el, mert a tábor második napját Álomnapnak nevezték ki a szervezők. És ami álom, az amúgy is megtörtént dolog, még ha csak egyetlen szemtanúval is rendelkezik. Az Álomnaphoz stílszerűen sokan átalusszák a reggeli pszichológiai és kultúrtörténeti előadásokat, nem tagadom, részben így teszek én is. Ám még elkapom a kósza észrevételt, mely szerint a kutyáknak biztos, hogy van pszichéje, ám a macskáknál mindez már kérdéses dolog.
Délután irány Hazai, a minimalizmusról szól és hallgat, házi feladatokat ötlettel ki, az írt szövegekről pedig többet beszéltet minket, mint amennyit ő beszél. A szeminárium után megpróbáljuk becserkészni a délutánra meghirdetett jósnőt, kapok is egy sorszámot, és reménykedem, hogy éjfél előtt bejutok. Sebaj, így legalább van alkalmam megnézni Enyedi Ildikó filmjét, melyben személyesen a rendező kerül hipnózisba, valamint Erdély Miklóstól az Álommásolatokat, melyben Erdély az újrajátszás és a megmutatás által próbálja közösségivé tenni a személyes álmokat. Nagyon szórakoztatónak tartom az egészet, bár nem nevet senki. Igaz, vagyunk vagy öten, és ki tudja, titokban hányan alszanak.

 

Csütörtök éjjel tömeges felolvasás veszi kezdetét. Fotó: Zólya Andrea.

 

Este álom és irodalom kapcsolatáról vezet beszélgetést Péterfy Gergely, különösen élvezetes Szántó T. Gábor készülő regényének felolvasott részlete, melynek elbeszélője ugyanúgy egy gyerekhang, mint N. Tóth Anikó szövegéé: úgy látszik, az álom ilyen műfaj, ilyen gyerekes. Sándor Iván szerint meg kell különböztetnünk a valódi álmainkat a megírt vagy megjelenített álmainktól, hm, mit szólna ehhez az álommásoló Erdély. A délután vetített filmekről beszélgetnek éjjel, Sebők Zoltán a kételyben kételkedik, meg a hipnózisban is, így legalább a tizenegykor kezdődő kollektív hipnózis előtt nem egyedül hagyom el a termet. Nem tehetek róla, de félek. A jósnőnél viszont megunom éjfélkor a várakozást, így nem tudom meg, mit rejt a tudatom, és nem tudom meg, mit rejt a jövőm.
Az Öreg-szem nevű kocsmában azonban mélyen belenézek egy macska szemébe – vajon van-e pszichéje?

 

 

Az irodalompolitika a legnehezebb és talán a legfontosabb kérdés, ami egy irodalmi szervezet táborában szóba kerülhet, csütörtök reggel erről szól az indulatokat sem nélkülöző vita. Az Irodalmi Kerekasztal feloszlása óta szinte lehetetlennek tűnik egy szervezetek közötti konszenzus megteremtése, így az irodalom finanszírozása vagy az írói státus meghatározásáról is azt lehet tudni, hogy fontos, ám megoldhatatlan kérdések. Csaplár Vilmos, a Szépírók Társasága elnöke, Keresztúry Tibor és Háy János írók, valamint Szirák Péter irodalomtörténész a délelőtt folyamán a lehető legplasztikusabban mutatják be a megoldhatatlannak tetsző problémákat. Nem tudunk nem egyet érteni Háy Jánossal, aki szerint a baj a politikai ciklusok „haveri rendszerében” rejlik, és abban, ha ebbe belenyugszunk.
A délutáni prózaszemináriumra naplóbejegyzést kell írnunk, műhelyünket Csaplár is meglátogatja. Felolvasom álomnapos bejegyzésem, amit Csaplár nem talál elég személyesnek, hát, mondom, ne is legyen az, mert ezt újságba is írom, ugye.
Az este Borbély Szilárdé. Aki olvasta Halotti pompa című legutóbbi könyvét, az nem tud rá a legnagyobb tisztelet és rajongás nélkül nézni. Borbély olyan nagy költő, hogy nagyon. Mint egy szikladarabokból álló, hatalmas óriás. Zavart szerénységgel válaszol az őt faggató Tilmann Józsefnek, mintha suttogva énekelne. A nyelv anélkül dolgozik, hogy beletennénk bármit, így valami olyasmi is kijöhet a versből, amiről nem tudtunk – tudjuk meg Borbélytól, valamint azt, hogy az érzéketlenség is segíthet átélni az érzékenységet.
Éjjel tömeges felolvasás veszi kezdetét, nehezen tudok odafigyelni, mert a macska, akivel tegnap az Öreg-szemben szemeztem, belépdel a könyvtárszobába, felugrik a székemhez, majdnem kitúr a helyemről. De nincs az a körülmény, ami megzavarhatná Dragomán György egyszerre humoros és tragikus regényrészletét, vagy Harcos Bálint szövegét. És még sokáig nevetünk a kocsmában is a Győrey-Schlachtovszky szerzőpáros bábokkal előadott Vuk-parafrázisán.

 

 

Aki még nem tudná, az péntek reggel megtudhatja: a street art egyik legfontosabb hazai központja Szeged városa. Az utca művészetét inkább a képek szemléltetik a délelőtti előadáson, mint a szöveg, bár az előadó egyik mondata még sokáig a fülünkben cseng: „nézed a matricát, és rájössz arra, hogy nem is jössz rá semmire.” Vita kezdődik arról, vajon árt-e a street artnak, ha a múzeum falai közé kanonizálják? Nehéz kérdés, én nem döntenék. Délután mindenesetre balerinákat, szemeteskukákat és (ha jól láttam) apagyilkosságot ábrázoló objekteket állítanak ki a képzőművész srácok az Alkotóház zöld parkjába.
Ki mit tud Beney Zsuzsáról? Beneyt, aki költő és kritikus (no és tüdőorvos is), egykori tanítványa, Kiss Noémi faggatja arról, vajon miért nem olyan átütő az irodalmi szerepe, mint amilyen lehetne. Megtudjuk, Beney távol érzi magától az iróniát, bár beismeri, van abban valami vicces, amikor saját regényéről írt kritikát. Beney, akinek szakterülete József Attila, nem tartja szomorúnak, hogy a centenárium programjai elsősorban populáris és kevésbé szakmai jellegűek, bár az életrajzot övező mítoszt szerint is elhibázott. Egyik szemináriumi társam annyira el van ragadtatva a „tündéri öreg hölgytől”, hogy tüstént kezet csókolna neki, de aztán beéri rajongása szóbeli megvallásával.
És ki mit tud az Örley-körről? Az idén húszéves szervezet fontos szerepet játszott az irodalmi helyzet nyolcvanas évekbeli liberalizálásában és közvetve a rendszerváltásban is. Németh Gábor, Györe Balázs és Kukorelly emlékszik vissza a kezdetekre. Felolvassák a kör első jelenléti ívét: Ottlik, Mándy, Nemes Nagy – csupa óriás, tényleg. Németh Gábor szerint az Örley-kör legjellemzőbb tulajdonsága a jellemző tulajdonság hiánya: a sokszínűség volt. Németh legkedvesebb emléke a körről, hogy az egyik ülésen Garaczi kiitta a maradék pezsgőt Ottlik poharából. Levetítik a ’87-es Örley-hajóról készült felvételeket, ami még nekünk, húszéveseknek is megrendítő, akiknek nincs is mire emlékezni. Nézzük, hogyan beszél Mészöly Miklós, nézzük a kivetítőről. Csaplár odajön hozzánk, „fiatalokhoz”, a vetítés után megkérdezni, mit jelent számunkra Mészölyt hallani.
Mit mondhatnánk.

 

 

Utolsó nap, húzzunk bele. Reggel a kultúratudomány és a kritikai kultúrakutatás helyzetéről folyik a vita többek között Kulcsár-Szabó Ernővel, Biczó Gáborral és Takáts József hiányával, aki bár nem tudott eljönni, témába vágó kritikájával mégis a beszélgetés fontos, ha virtuális szereplője is lett. A kritikai kultúrakutatás egyre nagyobb tért hódít az irodalomelméleti iskolákat is érintve, a téma iránt érdeklődők forgassák a legutóbbi Helikont, ha eddig nem tették volna amúgy is.
Utolsó nap, utolsó prózaszeminárium, arról vallatjuk Hazait, miért volt ennyit csöndben, de már úgyis sejtjük. Hazai hallgatása állandóan beszédre kényszerített minket, az egyenrangú véleménynyilvánítások során pedig elbizonytalanodhattunk az autoriter vélemények jogosságában. Hazai nem hisz az óriásokban. Talán most már én is kevésbé.
Este megtudjuk, kik voltak az idei titkos naplóírók, a tábor anonim krónikásai: a költő-irodalmár Németh Zoltán és a Jak-füzetek egyik újdonsült szerkesztője, K. Kabai Lóránt. Szövegeiket lásd a Jak-honlapon.
Éjjel a Csókolom zenekar mániás-depresszív tánczenéje varázsolja egyre démonikusabbá a hangulatot, hogy utána az Öreg-szemben még idén utoljára mindenki megtapasztalhassa a sötét demiurgosz működését. Megérkezik Garaczi is, de nem hagyja őrizetlenül senki számára a poharát, mint hajdan Ottlik a pezsgőjét. A csocsóasztal felől sikítás hallatszik, az asztalok között mindenki táncol. Bokáig gázolunk valamiben, – eső? víz? alkohol? – kinézek a kocsma ablakán, átláthatatlan és sűrű a zivatar.
Hogy fogok innen hazajutni.