Szegedi Tudományegyetem | Díszdiploma-átadó a BTK-n: Horváth Dezső köszönőbeszéde

Archívum

2008

11. szám - 2008. szeptember 29.

Egyetemi élet

Díszdiploma-átadó a BTK-n: Horváth Dezső köszönőbeszéde

Elhangzott az SZTE Bölcszészettudományi Kar díszdiploma-átadó ünnepségén, 2008. szeptember 20-án az Auditórium Maximumban.

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Tisztelt Egyetemi elöljárók, Kedves Mindnyájan!

Többször fölment a lázam, miközben Dékán Úr kedves köszöntőjét hallgattam, és hideg vízből meleg vízbe pördültem. Volt, amikor díszdiplomát említett, egyszer-kétszer azonban aranydiplomát. Már elővettem hazulról hozott mondókámat, hogy szövegét hirtelen átszabjam, végül abban maradtam magammal, elmondom úgy, ahogy eredetileg gondoltam.

Akármilyen hihetetlennek is tűnik az ifjabbak előtt, erős meggyőződéssel valljuk, mi is voltunk fiatalok. Jól meg is néztük az öregeket. Bölcsességüket azért nem irigyeltük, mert azt is hittük, nálunk okosabb már nem lehet senki. Lipovics János bácsi, a becsepusztai erdész azért véste be magát emlékezetembe, mert amikor már rönköket szállító „fölterhelőként” kerültem a keze alá, hogy egyetemi napjaimra egy kis előleget keressek, így áradozott: Leérettségiztél? Akkor te már püspök is lehetsz!

És amikor az érettségi vagy egyetemi találkozókra még bottal eljáró öregeket megláttuk? Szent Isten! Mi is ilyenek leszünk?

Íme, bizonyság Isten előtt, majdnem olyanok lettünk. Remélem, akik még itt vagyunk, mindnyájan bevettük a napi vérnyomáscsökkentőnket.

Sokan elmentek már közülünk, bejelentés nélkül is, mi még maradtunk. Holtig tartó halasztást kaptunk. Olyanok is vannak közöttünk – ide szerencséltetem magamat is –, akik megjártuk az utat Szent Péterhez is. Föl is tette pápaszemét az öreg, elővette a matrikuláját, nagyokat lapozott, húzta bütykös ujját a sorokon, és a végén, szolidárisan a tápai kishalászokhoz, mondjuk, Libaszar Pistához, ékes szegedi kiejtéssel ezt mondta: édös gyerökeim, van itt valami macskakaparás, de úgy össze vannak zutyulva a bötűi, kiolvasni se löhet röndösen. Mönjetök csak vissza, de siessetök nagyon, le ne késsétök az ébresztőt! Azóta tudjuk, minden év, minden hónap, minden nap, és a napnak minden perce aranyat ér.

Közös bennünk, hogy ennek az egyetemnek a hallgatói voltunk, és ebben az állapotunkban maradunk is holtunk napjáig. Arannyal ragyogják be egünket ezek az évek. És azok nevei, akik a tudomány igényességét is belénk csöpögtették. Elönti szívünket a hála, amikor Mészöly Gedeon, Klemm Antal, Koltay-Kastner Jenő, Bálint Sándor, Szádeczky-Kardoss Samu, Halász Előd, Pósa Péter, Nacsády József, Szőts Jenő, Nyíri Antal vagy akár Czuth Béla neve jut eszünkbe. Kinek-kinek hosszabb a lista, mert ki kell egészíteniük második szakjuk nagyszerű képviselőivel. A gyöngébbekkel is néha, mert tőlük is tanulhattunk. Azt például, ugyancsak hitelesen, mi az, amit el kell kerülnünk mindenokvetetlen. A bibliai kenyérszaporítás rítusához hasonlóan sokszoroztuk meg a tőlük kapott igéket. Genetikai adottságként adtuk tovább. Talán-talán csak a jót.

Vannak dolgok, amelyek változtak ugyan időközben, és olyanok is, amelyek visszaváltoztak. Akár a miniszoknya divatja a leánkáknál. A Szegedi Tudományegyetemen kezdtünk, diplománkra is ezt a pöcsétet nyomták, és most újra a Szegedi Tudományegyetem gáláns vendégszeretetében fürödhetünk. Szavakkal ki se fejezhetjük hálánkat a figyelmességért. Aranybetűkkel íródott be elménkbe és szívünkbe az egyetem. Maga Szeged is. Aranyszálakkal kötődünk hozzá, bár már akkor se nagyon vett rólunk tudomást. Ha csak véletlenül ejtettük is ki valahol – bárhol – a város nevét, netán ha elszóltuk magunkat szegedi dialektusban, megkülönböztetett figyelemben lett részünk azonnal.

Nemcsak az egyetem, de Szeged nedvei is táplálnak bennünket rendületlenül.

Akik most vendégszeretetükbe fogadnak, és megtisztelnek bennünket ezzel az ünnepléssel, ezeregy változatát hallhatták a hálának és köszönetnek, néha-néha kiegészítve a bibliai talentumokat őrző és gyarapító példabeszédekkel. Erősítem magam is teljes meggyőződéssel, hogy szavakkal ki se fejezhető, amit itt kaptunk, és amit – remélem – tisztességgel gyarapítottunk is, bocsánatot is kérek azonban, hogy az emberi gyöngeség egy kicsit mellékutakra is elvisz.

Veres Pétert először mi Szegeden láthattuk, éppen az egyetemen, amikor eljött közénk. Állítólag ő mondta később, bár még közelítette csak a mi korunkat: én olyan öreg vagyok, az igazat is megmondhatom. Az öregátkos javában élt még, és azokról az időkről tudnunk kell, hogy nem mondhatta meg mindenkor mindenki, amit gondolt. Hogyne mondhatnánk meg mi is, a még idősebb jussán, a dicsőségesnek kikiáltott jogállami demokrácia idején? Zárójelben mondom, a szólásszabadság alaptörvényünkké lett. Igaz, valahogy így hangzik: nálunk szólásszabadság van, mondhatsz, amit akarsz, de ha nem azt mondod, amit mi szeretnénk, beragasztjuk a szádat. Van még független magyar bíróság!

Mi voltunk az a forradalmi ifjúság, amelyiknek gránitkőből faragott emlékművet a csongrádi Tóth Béla az egyetem árnyékába.

E furcsa nekifutás után se érezze senki, hogy a forradalmi idők szele csapkodna szavaimból. Lehiggadtunk mi már. Akik ma itt az ünnepeltek sorában ülhetnek, valamennyien magyar szakosok is vagyunk, tehát nyelvészetet is tanultunk. Vannak, akik szakdolgozatot is nyelvészetből írtak, sőt doktori címet is abból szereztek. Szíves engedelmükkel, a Veres Péter-i mondás mögé bújva, szerény kifogásunkat jelentjük be az ARANYDIPLOMA átkeresztelése miatt. DÍSZDIPLOMÁNAK nevezik újabban, nyilván a legérdekeltebbek megkérdezése nélkül. Megtanultuk ugyan azt is, ugyanezen az egyetemen, hogy a nyelvnek speciális logikája van, de a párhuzamoknak és hasonlatoknak, az analógiáknak a szófejtésekben is nagy szerepük van. Aranyhídnak nevezzük a leáldozó, leszentülő nap vizeken való búcsúzó tündöklését, mégse gondolja senki, hogy minden porcikája arannyal lenne kiverve. Tessék csak elképzelni, ha ezt a természeti tüneményt valaki elkezdené DÍSZHÍDnak nevezni. Menten leszakadna. Akkor is, ha a hivatal csak a díszt érzi ki belőle. Még eggyel megtoldanám, ha valaki az aranylakodalmát kezdené el díszlakodalomként megülni, azt hiszem, az is válóok lenne.

Annyit emlegettem eddig az aranyat, azt akarom csak vele kifejezni, hogy jussunk van családi használatához, legalább szóban. Legfőképpen azért, mert még megvagyunk. Ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat – például rendszeres találkozóinkon –, dőlnek belőlünk az emlékek. Tanárainkat, atyáinkat, legtöbbször becenevükön emlegettük, ahogy egymást is így tartjuk emlékezetünkben.

A párválasztó mirigyek is akkoriban dolgoztak bennünk hamisítatlan erővel. Istenem, de szép volt!

A bearanyozás ezen a réven is jogos tehát.

Aranyszínű a mostani korunk is. Akkor is, ha magunkon tanuljuk az anatómiát. Meg akkor is, amikor – leginkább választások előtt – egyes politikusaink aranytartalékát képezzük. Vannak ugyan olyan kurzuslovagok is, akik induláskor szájon törülnek bennünket — ahogy a tehén szokta farkával szájon törülni a fejőgulyást –, abban a balga hitben, majd elfelejtjük a következő megszámlálásig, de az okosabbja nem megy be ebbe az utcába. Kódisnyugdíjunkat számítgatva elmondhatjuk, szegénységünkben is visszajutottunk indulásunk elejére.

Mit is mond ilyenkor a magyartanár? Miután annyit emlegette az arany szócskát, fölüti emlékezetében Arany Jánosunkat. Hol, mit kezdtem, abban véget… És ezt is nekünk írta: Nem pöröltem –, / Félre álltam, letöröltem. Az úri lócsiszár is ott van előtte a versben, örök időkre, ne feledjük.

Igazság szerint éppen ma nem lenne szabad szomorkodnunk, de mi már olyan öregek vagyunk – hadd csavarjam ki Péter bátyánk szavait –, hogy a nosztalgiánkba keserű cseppek is pötyöghetnek. Aki még teheti, legalább ma ne vegye komolyan. Ihaj, csuhaj, Sári! Három Istent kezdek immár látni.

És ugorjunk vissza a nyelvészethez, és aranyba mártott szavakkal csavarjunk kicsikét első összefüggő nyelvemlékünk fordulatán: k?ássátuk Urumkhoz hármul: köszönjük, köszönjük, köszönjük! Egy kumma szó hencegés nincsen bennem, amikor szerényen talán hozzá teszem: jól sáfárkodtunk azokkal a talentumokkal. Kamatozva őrizzük szegedi szellemi örökségünket. Kedves és okos tanáraink szava a himbáló nagyharang édes-bús búgásával tőlünk is szállt tovább.

Ugye, halljátok most is: Bárczi Géza, Bevezetés a nyelvtudományba, kapható a Lenin utcában, a Szikra könyvesboltban, a Horizont mellett, húsz krajcárért. Ebben a teremben hallottuk. Meg ezt is: Setälä Emil minden reggel vízbe ugrott, mégis meghalt, mindazonáltal nagy nyelvész volt.

Változatlanul büszkék vagyunk az egyetemre és erre a szép városra. Kérjük, ők se szégyelljenek bennünket.

Ámen.

Horváth Dezső

újságíró, aranydiplomás, egykori magyar szakos hallgató