Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

- Ez a kettősség mindig is fennállt. Mindig voltak csoportok és egyének, amelyek és akik visszavonultak, individualizáltabb, atomizáltabb életformákat éltek, szűk körben mozogtak. S voltak, akik nagyobb térbeli és időbeli mozgási lehetőségeket biztosítottak maguknak. Tehát nem lehet azt mondani, hogy a posztmodern idézte elő az életvitel megnyilvánulásainak itt említett formáit. Minden attól függ, hogy mihez viszonyítva beszélhetünk elszemélytelenedésről, illetve a személyes közvetlen-közvetett kapcsolatok sűrűsödéséről. Ha a viszonyítási alap a preindusztriális, tradicionális társadalom emberének életvitele, akkor a szociológia mint modern tudomány belátja, hogy napjaink személyközi közvetlen-közvetett kapcsolat-hálózatai sokkal intenzívebbek, mint a tradicionális társadalom embereié, mert nekik ahhoz, hogy térben-időben kiterjesszék kapcsolataikat utazniuk, levelezniük stb. kellett, ami a kor viszonyai között nem is volt olyan egyszerű. Ma viszont leülök a számítógéphez, s az internet segítségével időben-térben pillanatok alatt a Föld (s talán jövőben a világűr) legtávolabbi sarkában élőkkel léphetek kapcsolatba anélkül, hogy személyesen is ismerném az illetőket. És olyan személyes, intim dolgokról cserélhetünk véleményt, ami régen a legközelebb állók között is titoknak számított. Azt viszont látni kell, hogy az életvitel változásnak mindig technológiai-technikai összefüggései vannak.

 

 „A szociológus feladata, hogy az elbeszélő tapasztalatát értelmezze.”

 

- Na mármost nem a posztmodern idézte elő ezt a változást, hanem a posztmodern ezen változások egyfajta ellenreakciója és/vagy értelmezési kísérlet arra, hogy akkor mindez milyen következményekkel járhat a kultúra, a művészet világlátására. A posztmodern (kultúra – F. Lyotard) vagy a posztindusztriális kor (Daniel Bell) és sok egyéb „poszt…” megnevezések kétségtelen korszakváltásra utalnak, arra, hogy a modern művészeteket, a modernizáció technikai eszközkészletét felváltotta egy másik. Azonban a váltást nem követte radikális szakítás a korábbival, hanem folytonosság tapasztalható a modern és posztmodern között, egyfajta belenövés. Egyelőre sok helyen még együtt él és virágzik a kétfajta látásmód. Közép-Kelet-Európában azért tűnhet a 1990-es évektől bekövetkező változás radikálisabbnak, mivel a volt szocialista rendszerek a modern tradicionálisabb eszmei-anyagi világát éltették tovább akkor, amikor azt már nyugati féltekén hulladéktárólóba helyezték. Az új korszak tehát egy technológiai váltással köszönt be, ennek egyik látványos eredménye az úgynevezett „új szóbeliség”, ami a mindennapokban a csevegések terének és az idejének sűrűsödését vonta maga után. A posztmodern ugyanakkor visszahozott valamit a múltból, éspedig kulturálisan érzékeny a természetesség, a közvetlenség, a hagyomány, az identitások stb., iránt.

- Tisztázzuk, az élőszóban és írásban történő megnyilatkozás egyaránt beszéd. Ha kimondásnak és a lejegyzésnek egy mondatnál nagyobb a terjedelme, vagyis van bevezetője – kifejtése – záró része, akkor szövegnek nevezzük. Az írás s az élőbeszéd között különbség van. A hermaneutikában ezt a kérdést immár kétszáz éve tisztázták. Láthatóan az ön nehézsége értelmezési gondokból fakad. Úgy képzeli, hogy mindent, amit kimondanak és lejegyzenek, értelmezni kell. A tág értelemben vett társadalomtudományokban egyaránt lehet a megértés – értelmezés tárgya az írásos és a szóbeli szöveg. A szűkebb értelemben vett társadalomtudományokban, ide sorolom a szociológiát, csak azt értelmezem, amelynek jelentése van, függetlenül attól, hogy a szöveg élőszóban hangzott el, vagy írásban rögzítették. Itt gyakran előáll(hat) az a probléma, hogy az adatfelvevő nem ugyanaz a személy, mint aki elemez. A kérdés most az lehet, hogy ki dönti el, hogy egy szövegnek jelentése van vagy sem. A válaszom az, hogy a szociológus ítélőképessége és felkészültsége a döntő ebben, mert ő tudja, hogy a sokféle és számos társadalmi jelenség közül, mi az, ami esetleg hosszú távú következményekkel jár.

A szociológus feladata, hogy az elbeszélő tapasztalatát értelmezze az ő tudományos szakmai felkészültsége alapján, ugyanakkor az értelmezés is mindig szubjektív. Amit ma értelmezek, azt, ha holnap valaki előveszi, lehet, hogy már másképpen értelmezi. Tehát értelmezés értelmezéssel áll szembe. S ez így volt mindig, és így van napjaikban, s így lesz a jövőben is. Mindig kell legyenek az adott témában újabb és újabb megközelítések, amelyek újra, illetve átértelmezik a korábbiakat. Ugyanis mindent nem tudunk megérteni, sok dolgot félreértelmezünk, ezért minden értelmezés szubjektív, ezt sajnos nem lehet kiiktatatni, főleg nem az emberrel fogalakozó tudományokban. De a természettudományokból sem. Egyszerűen azért van ez, mert különböző személyek különböző szemszögből látják ugyanazt a tárgyat. Ha nem így lenne, akkor nem lenne innováció sem. Sőt különböző nyelveken beszélők, különböző írásmódot használok is más logikai előfeltevésekkel közelítenek ugyanazon vizsgálat tárgyához. A sokféleségben, a különbségekben van az innováció motorja. Ha csak egyetlen megközelítésmód van, amely objektívnek nyilvánítja magát, akkor elsorvad, mint az objektivitásra olyan sokat adó „tudományos szocializmus”. Következésképpen az objektivitás problémája viszonylagos. A társadalomtudományokban interszubjektív megértésről beszélnek, ami azt jelenti, hogy ha ugyanabban a témában több kutató azonos vagy közel azonos véleményt alakít ki, akkor nagy a valószínűsége, hogy valóságszerű megértést hajtottak végre. Tehát nem magát a való világot tették láthatóvá, hanem csak egy olyan szerű valóságot. Visszatérve az írásra, mi amellett szálltunk síkra, hogy a narratív történetformák szociológiai elemzésének tárgya az írásba foglalt, lejegyzett szöveg, mert ez már eltávolodott eredeti születési kontextusától, kiiktatódtak belőle élőbeszédet kísérő paralingvisztikus (gesztusok, mimika stb.) elemek, vagyis tiszta szöveggel van dolgunk, olyannal, amely archiválható, bármikor elővehető, és újabb és újabb értelmező-magyarázó eljárásoknak vethető alá. Ilyen szövegeknek tekintjük az élettörténetet és az önéletírást.

- A hétköznapi beszéd-cselekvésben kinyilvánított szövegek túlnyomó többsége történetekről szól, ettől még sem nem irodalmi, sem nem néprajzi, még csak nem is történeti. Ezek a történetek – mint például ez történt, így történt, akkor történt, azzal történt, velünk, velem történt, mikor történt – a beszédcselekvések formai – tartalmi jellemzői. Ezek vallomásos szövegek ugyanakkor a legszociológikusabb tárgyak. Az élettörténet – live story – képezte például kezdetben a chicagói szociológiai iskola szinte kizárólagos kutatási területét. Ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben nem minden önéletírás sorolható formailag-tartalmilag az irodalmi műfaj kategóriába, de az irodalmiak is lehetnek a szociológia tárgyai. A félreértések abból adódnak, hogy a második világháborút követően a szociológiában egyre inkább uralkodóvá vált a kérdőíves adatgyűjtési technika, napjainkban ezt tovább erősítette a számítógépes adatfeldolgozás nyújtotta, kevésbé munka igényes, gyors eredményeket produkáló lehetőségek kitágulása. Így aztán szinte általánossá vált az az elképzelés, hogy a szociológia az, ami csak számokkal dolgozik. A diákok is azt hiszik, hogy a szociológia az, amit a közvélemény-kutatások produkálnak. A szociológia nemcsak számokkal, hanem szavakkal, szövegekkel is dolgozik, olyanokkal mint az élettörténetek, önéletírások. Mindkét esetben a kvantitatív és kvalitatív szociológiában is szövegekkel van dolgunk (a számokat is le kell jegyezni, hogy elemezni lehessen), ezeket a szövegeket kell tudni olvasni. Az olvasás azt jelenti, hogy értelmezek, interpretálok és magyarázok, ez a kettő együtt jár, mert nincs megértés értelmezés és magyarázat nélkül.

Minden vallomásos, személyes dokumentum akkor értékes, ha jelentéshordozó üzenete van. Ezért mondjuk azt, hogy minél több élettörténetet, önéletírás kell tanulmányozni.

Sok tudós ember megírta önéletírását, amely mellesleg teljeséggel elhanyagolt kutatási területe a szociológiának. A kötetben a román D. Gustival fogalakoztam, ő az 1920-as években térségünkben egyedülállóan szociológiai iskolát hozott létre. Önéletírásának nem a tartalmi vonatkozásai érdekeltek, hanem a szerkezeti konstrukciója. Tehát nem azért foglalkoztam vele, mert kedvencem, hanem azért, mert ezt ismertem nyelvtudásom okán is, behatóbban.

- Az emlékezet csoportfüggő, csoportba ágyazott. Ami nem azt jelenti, hogy a csoport, a közösség, a kollektíva emlékezik, hanem azt, hogy az egyének gondolkodás folyamatában leülepedtek olyan események, cselekedetek, amelyeket közösen éltek meg és egyénileg beszélik el. Más szóval: a kollektív emlékezet egyéni emlékezetekként nyilvánul meg. Ugyanarról az eseményről aztán a sokféle résztvevő és/vagy elszenvedő különbözőképpen emlékezik, minden attól függ, hogy mely csoportnak volt a tagja az esemény idején, vagy ha tanúja volt, hol állt, amikor az esemény történt, ha pedig másoktól tudja, akkor nem mindegy, hogy hallotta vagy szemtanútól tudja. Láthatóan sok minden befolyásolhatja az egyéni elbeszélésekből feltárható kollektív emlékezetet.

A sajtó, akárcsak az egyének, karbantartja a kollektív emlékezetet (lásd: ünnepi számok), azonban nagyok a manipulációs lehetőségek, ugyanis a múlt emlékezete s annak értelmezése csoportérdekek függvénye lehet, ami torzító, s a kollektív identitást rombolja. Márpedig kikristályosodott kollektív identitás nélkül, amely kijelöli helyünket a világban, az egyéni életvitel is eltájolódik.

- Persze, mindenkinek van, anélkül hogy tudatában lenne. A nemzedék abból áll össze, hogy azonos vagy majdnem azonos korosztályú embereknek hasonló érdeklődési területeik vannak – például zene, tánc, irodalom, film, tudomány, amit a kor divatjai is befolyásolnak. Egészen más, amikor a nemzedéki tudatot valaki tudatosítja, például egy író, tudós, politikus, aki megnyilatkozási fórumot is teremt a nemzedék legjobbjai számára. Így lehetőség van arra, hogy a nemzedék megvívja az identitás és legitimitás harcát, ezek a konfliktusok, noha az esetek többségében világnézetiek, a fennálló állapotok másként látásából fakadnak, mégis az esetek többsége mögött egzisztenciális okok állnak. Például elzárják a fiatal nemzedék elől az érvényesülést, a pénzkeresést, a presztízst adó pozíciókat, azokat az idősebbek töltik be. A szociológiában már az 1920-as és 30-as években a magyar Mannheim Károly foglalkozott a nemzedéki kérdéssel, őt tekinthetjük a nemzedéki szociológia elméleti megalapozójának, s egyben a tudásszociológia egyik atyjának is. A nemzedéki problematikával, Mircea Eliade esetével fogalakoztam, már elég rég. Eliade saját magát nevezi ki a nemzedéke vezérének, kiáltványt is ír, folyóiratot szerkeszt, amelynek hasábjain frontális támadást intéznek a fennálló kultúra, az egyetem, a tudomány, a politika, az életmód, a mentalitás stb. ellen

- Általában a tudományos elméletek is történetek. Életünk legapróbb elbeszélései, mint említettem, narratív történetekből állnak össze. A kötetben a vizsgálódások körébe csak az önéletírást és az élettörténetet vontam be. Hogyha a tárgyat kiterjesztem, akkor – mint a kötet melléklete is mutatja – olyan területekre tévedek, ahol eltévedhetek, így is sok bizonytalansággal kellett megküzdenem, hiszen a témának ez a fajta megközelítése a szociológián kívül esik. Tehát a cél az volt, hogy visszahozzuk ezt a tárgyat a szociológiai közbeszédbe, ami nem egyszerű dolog. Ezért is kísérletezésnek tekintem törekvésemet.