Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Olyan korszakban élünk mi, magyarok a Kárpát-medencében, amikor meg kell tanulnunk az államhatárokon túlnyúlóan, regionálisan gondolkodni. Az EU bővülése révén lassan lebomlanak a trianoni határok, a regionális egyetemi központok szerepe felértékelődik, így például Szeged vonzásának is el kell érnie Aradot, Temesvárt, a Délvidéket. A történettudomány és a történelemismeret ebben a revíziós folyamatban sokkal fontosabb szerepet kap, mint azt ma a legtöbben hiszik, így különösen nagy kíváncsisággal jöttek Szegedre az Akadémia Történettudományi Bizottságának tagjai, hogy feltérképezzék, milyen kutatások folynak itt, mennyire terjednek ki ezek a régióra, milyen témákat tud Szeged felvállalni a Kárpát-medence egészének történelméből, illetve az egyetemes történelemből" – kezdte Glatz Ferenc, aki 1996-2002 között volt az MTA elnöke. Majd hozzátette: Szegeden is azt kellett tapasztalniuk, amit korábbi pécsi és debreceni látogatásuk alkalmával: bárki állítja is az ellenkezőjét, a vidéki egyetemek szakmai szervezettsége bizony meghaladja a pesti műhelyekét.

 

 

Éppen ezért is érkezett el az ideje – fejtette ki a Szegedi Egyetem kérdésére –, hogy Magyarország szakítson végre a Budapest-központúsággal – legalábbis a tudományban és a kultúrában. Glatz Ferenc szerint hibás az a szemlélet, melynek alapján a Magyar Tudományos Akadémia a korábbi szovjet mintát követve a természettudományokat helyezi előtérbe: csupán 18 százalék a társadalomtudományok képviselete, melyeket korábban egyfajta propagandafunkcióra kárhoztattak (Nyugaton 50-50 százalék a társadalmat és a természetet vizsgáló tudományok aránya). A fennálló rendszer különösen a vidéki társadalomtudományi műhelyeket sújtja, s ez az egyik oka annak is, hogy jelenleg a szegedi bölcsészkarnak is csupán egyetlen akadémikusa van a turkológus Róna-Tas András személyében.
„Véleményem szerint csak úgy tehetjük versenyképessé a magyar tudományt és kultúrát a 21. században, ha a nagy központokban összepontosítjuk az erőforrásainkat, de – éppen az államhatárok eltűnését is figyelembe véve – véget vetünk az ország vízfejűségének. A következő évek, évtizedek alapvető feladatainak emellett azt tartom, hogy a kultúrában – akár erőltetve, hatalmi, kormányzati akaratból – támogassuk a vidéki fellegvárakat, illetve regionális beiskolázást valósítsunk meg a felsőoktatásban. Azt hiszem, nehezen vitatható, hogy 10-12 millió ember felsőoktatási képzettségének és tudományosműhely-igényének biztosításához éppen elég lenne a nagy múltú és tudományos hírű központok, Budapest, illetve Szeged, Pécs és Debrecen megerősítése! Nyugat-Európában teljességgel elképzelhetetlen lenne, hogy a hazai kis főiskolákhoz, egyetemekhez hasonló méretű intézmények megéljenek. Sajnos megvan a veszélye annak, hogy ha nem változtatunk időben az oktatáspolitika irányán, akkor egyfajta kollektív szegényesedés megy végbe, azaz az új, kevéssé életképes intézmények lehúzzák a maguk szintjére a hagyományosan kitűnő nagy egyetemeket” – fejtette ki Glatz Ferenc.
Az MTA Történettudományi Bizottságának elnökét magyar-román történészi közeledésről is kérdeztük, melyről egyebek mellett a História folyóirat legutóbbi számában is olvasni lehetett. Glatz Ferenc az egyik kezdeményezője a kapcsolatfelvételnek, a közös munkának. „Mindenkinek tudomásul kell vennie, az EU-ba bekerülve lezárult a nemzetek életében az a 150-200 éves időszak, mely az önálló államteremtés igézetében szembeállította őket. Sokkal több most a közös érdek, mint az ellentét, ezért ki kell békülnünk, hiszen ha térségben együtt élő politikusok és értelmiségiek nem képesek közös kitörési pontokat találni, akkor mindenki vissza fog süllyedni, szlovákok, románok és magyarok! Ebben az együttműködésben a történelmi sérelmek a legnagyobb gátló tényezők, éppen ezért a közeledés első számú csatornája a történelemtudomány lehet. Arra törekszünk, hogy a térség történetírásai őszintén és nyíltan beszéljenek, s közösen dolgozzák föl a közös múltat, ne pedig a különböző nemzeti kánonokat szolgálják” – fejtette ki.