2020. november 30., hétfő English version
Archívum  --  2009  --  12. szám - 2009. november 23.  --  Fókusz
Nizza, testvér
Címkék: Fókusz

„A zúz­ma­rá­val el­le­pett fák té­len mind egy­for­mák” – ír­ta Jó­kai-élet­raj­zá­ban Mik­száth ar­ra utal­ván, hogy az agg­kor már min­den­ki szá­má­ra egy­for­ma. Ho­lott Jó­kai Mór épp ek­kor lob­bant új­ra sze­re­lem­re, s ek­kor vív­ta ki ma­ga el­len új­ra a nép­ha­ra­got. El­ső as­­szo­nya lány­anya volt, a má­so­dik szin­tén szí­nész­nő, és az író­nál fél év­szá­zad­dal fi­a­ta­labb. Az író­fe­je­de­lem­től el­for­dult a csa­lád­ja, és meg­ta­gad­ta őt majd­nem min­den­ki, aki szá­mít­ha­tott ne­ki. Ma­gá­nyos lett, és eb­ben a ma­gány­ban éle­te utol­só öt te­lét a me­di­ter­rán part­vi­dé­ken töl­töt­te. Szi­cí­li­á­ban és a Ri­vi­é­rán érez­te ma­gát ott­hon, kü­lö­nö­sen Niz­zá­ban, ahol re­gé­nye­ket, no­vel­lá­kat és új­ra ver­se­ket is írt.
„Baltaváry Tihamérné a szép de­cem­ber hó­na­pot Niz­zá­ban töl­töt­te. Ak­kor vi­rág­za­nak ja­vá­ban a sár­ga vi­o­lák a Prom­e­nade des Anglais sze­gély­kert­je­i­ben; a for­ró nap­su­gár, a ten­ge­ri lég cso­da­erő­vel hat az ide­gek­re” – ír­ta A férj ka­bát­ja cí­mű no­vel­lá­ban az idé­zett sé­tány egyik szál­ló­já­nak író­asz­ta­lán. A bör­tön vi­rá­gai cí­mű, ke­vés­bé is­mert re­gé­nyét is itt fe­jez­te be 1904 ta­va­szán, nem sok­kal ha­za­út­ja, meg­fá­zá­sa és ha­lá­la előt­t.
Egy le­ve­lé­ből tud­juk, hogy if­jú fe­le­sé­ge is ked­vel­te a Ri­vi­é­rát, s ha Jó­ka­it ott­hon tar­tot­ta a mun­ka, Grósz Bel­la szá­mít­ha­tott az idős író gon­dos­ko­dá­sá­ra: „A Bu­da­pes­ti Nap­lót meg­ren­de­lem a szá­mod­ra mátul fog­va Niz­zá­ba. Az idő itt is meg­eny­hült, a hó min­de­nütt el­tisz­tult. Niz­zá­ban arany idő­nek kell len­ni.”
Jó­kai je­len­lét­ét a ten­ger­től öt­ven mé­ter­nyi­re em­lék­táb­la őr­zi.
A na­pó­le­o­ni idő­kig Itá­li­á­hoz tar­to­zó me­di­ter­rán vá­ros­kát a 19. szá­zad­ban az an­gol ki­rá­lyi csa­lád pi­he­nő­he­lye­ként tar­tot­ták szá­mon. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő év­ti­ze­dig Nice csen­des és sze­rény ha­lász­vá­ros­ka volt. Fej­lő­dés­nek ak­kor in­dult, ami­kor Med­i­cin pol­gár­mes­ter ki­ta­lál­ta, hogy íves, pál­ma­fás öb­löt épít, s ez­ál­tal a rö­vid An­go­lok sé­tá­nyát hat ki­lo­mé­te­res, nyüzs­gő, lát­vá­nyos győ­zel­mi di­a­dal­út­tá ala­kít­ja. Niz­za re­pü­lő­te­re is úgy épült, hogy a fil­mek­ben oly gyak­ran lát­ha­tó két­szer négy­sá­vos út vé­gé­hez, egy ki­sebb hegy­nek a ten­ger­be la­pí­tá­sá­val hoz­ták lét­re a ki­fu­tó­pá­lyát. Aki re­pü­lő­vel ér­ke­zik, úgy érez­he­ti, hogy a ten­ger­re száll le.
Niz­zá­nak ter­mé­sze­te­sen van több meg­jegy­zen­dő lát­ni­va­ló­ja, pél­dá­ul a mai dús­gaz­dag ki­vá­lasz­tot­tak ál­tal la­kott Re­gi­na, az an­gol ural­ko­dó­ház egy­ko­ri té­li lak­he­lye, de pon­to­sab­bak és hi­te­le­seb­bek va­gyunk, ha azt mond­juk: ma­ga Niz­za a lát­ni­va­ló.
Niz­za a bol­dog­ság vá­ro­sa. Ki­mész az óvá­ros pi­a­cá­ra, be­le­mé­lyedsz az il­la­tok és aro­mák hi­he­tet­len for­ga­ta­gá­ba, ami­ben ott ka­va­rog a hal­sza­got meg­éde­sí­tő me­di­ter­rán fű­sze­rek, a dé­li gyü­möl­csök, az érett saj­tok és az olívák hú­sos gaz­dag­sá­ga, azu­tán be­térsz az egyik arab grill­sü­tő­be, ve­szel egy ke­le­ti fű­sze­rek­kel meg­tö­mött sült csir­két, hoz­zá baguet­tet, meg egy pa­lack rozét, le­sé­tálsz a ten­ger­hez, ami in­nen mind­ös­­sze száz lé­pés, le­ülsz a part me­leg ka­vics­ágy­ára, szem­be­né­zel az Is­ten­nel, aki a víz fö­lött le­beg, és azt mon­dod: ha­za­jöt­tem.
Niz­zá­ban az a föl­eme­lő, hogy nincs vé­ge. Olasz­or­szág­ból ér­kez­ve már San Remóban el­kez­dő­dik, Mo­na­có­nál ün­ne­pi ru­hát ölt, Men­ton sze­lí­den zár­kó­zott csend­jé­ben ben­ső­sé­ges­sé vá­lik, s lesz paj­kos Beaulieu-nél, iz­gá­ga Grass-nál, mű­vé­szi Saint-Tropez-nél, erős Biot-nál, szí­nes Val­lau­ris-nál és fő­úri Cannes­-ban. De ha jól fi­gye­lünk, Niz­za ott van Toulouse-ban, Mar­seille­-ben, Mont­pel­lier-ben, sőt a spa­nyol ha­tár­nál sár­gál­ló, bi­ka­vi­a­da­los Per­pig­nan­ban is.
Niz­za egye­sí­ti mind­azt, amit a Ri­vi­é­ra fo­gal­ma és Provence tar­to­mány sok­szí­nű­sé­ge je­lent. Ez a vá­ros a ten­ger ka­pu­ja, de ha jól meg­néz­zük a jacht­ki­kö­tő cso­da­ha­jó­i­nak zász­ló­er­de­jét, azt is gon­dol­hat­juk, hogy ez a vá­ros a vi­lág ka­pu­ja is egy­ben. Itt, a lu­xus­ha­jók ki­kö­tő­jé­ben hos­­szú ét­te­rem­sor vár­ja a ven­dé­get: a me­di­ter­rán és az ázsi­ai kony­ha nagy ta­lál­ko­zó­ját ren­de­zik meg min­den egyes ven­dég ér­ke­zé­se­kor.
A bá­zis ter­mé­sze­te­sen Niz­za. Cha­gall és Matisse mú­ze­u­ma, a vá­ro­si sport­köz­pont, ami­nek ne­gye­dik szint­jén az uszo­da, az ötö­di­ken a jég­csar­nok ta­lál­ha­tó, egy­más mel­lett, kis szint­el­to­lás­sal, hogy a ket­tő kö­zé épí­tett ét­te­rem­ből mind­ket­tő­re rá le­hes­sen lát­ni. Es­ti prog­ram­ként ér­de­mes lóf­rál­ni a bel­vá­ros­ban, ahol a sé­tá­ló­ut­cán egy­mást érik az ét­ter­mek, vagy cél­sze­rű vis­­sza­tér­ni a pi­ac­tér­re (Cours Saleya), ahol ek­kor­ra már han­gu­la­tos ki­ülős ét­ter­mek ve­szik át a ha­tal­mat, s ha va­la­ki iga­zi mar­ha­hús­ra vá­gyik, itt még azt is meg­ta­lál­ja.
Meg kell em­lé­kez­nünk a kis­sé pi­per­kőc Cannes­-ról is. Itt ho­mo­kos a ten­ger­part, és szé­dü­le­te­sen drá­ga a part­tal pár­hu­za­mo­san, egy luk­kal bel­jebb ka­nyar­gó sé­tá­ló­ut­ca. Ér­de­mes föl­cap­lat­ni a vár­hoz, és on­nan rá­néz­ni a vá­ros­ra, 24 ezer unat­ko­zó mil­li­omos nyug­dí­jas ott­ho­ná­ra.
In­nen, a vár fo­ká­ról is jól lát­ni, hogy a szom­szé­dos Niz­zá­ban arany idő van.

Dlusz­tus Im­re

Bezár