Mintha a magyar irodalmi közoktatás nemcsak verseket, hanem alkotói arcképeket is vésne a generációk kulturális emlékezetébe. Ady a lángtekintetű zseni, Arany a megfontolt tekintély, Petőfi Sándor hajába pedig már mindig a Nemzeti Múzeum lépcsőjén kap bele a forradalmi szél, ha valójában nem is olvasta fel ott a Nemzeti dalt. Az, amit az irodalomról tudunk, nem csupán szövegek, hanem efféle képek, képzetek összessége.
Radnóti Miklós emlékezetét, akinek költészete tragikus módon fonódott egybe életével és halálával, épp e tragédia határozza meg elsődlegesen, ez a tragédia világít rá még inkább a költő emblematikussá vált szelídségére, arra, hogy olyan volt, „kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt”. Arra, hogy a legfegyelmezettebb és legkiválóbb költészetet a legnagyobb veszélyeztetettségben alkotta meg, mintha épp ezt a fegyelmet és tisztaságot próbálta volna az embertelenséggel szemben felmutatni.
Az, hogy Radnóti korai pályaszakasza hogyan mérhető az utolsó évekéhez, vita tárgyát képezheti, egy azonban nem: a vidám, életerős fiatal Radnóti, aki egyetemi évei alatt is volt, bár kevéssé illik bele a nemzeti olvasókönyv panoptikumába, a mi Radnótink, Szeged Radnótija is.
T. T.
Hangsúly ,