2020. október 24., szombat English version
Archívum  --  2006  --  4. szám - 2006. február 27.  --  Irodalom
A folyóirat-szerkesztés szépsége minden bizonnyal az lehet, hogy a különböző művek között miféle kapcsolatokat lehet kialakítani, hogy egy írás miképpen válhat többé azáltal, hogy más írások kerülnek köréje. Az idei első Bárka folyóiratban több „szóló” szöveg mellett mindenféleképpen a levél motívuma a meghatározó.
Messziről indítok, de mindjárt megérkezem: nagyon úgy tűnik, hogy a Csetamás, a Bereményi meg a Másik nagyon ráhibázott valamire a Levél nővéremnek ciklussal, ha nem csak saját, de az utánuk következő generációkra is még mindig visszhangzásra késztető hatással vannak. Király Levente azoncímű bárkabeli szövege sajátosan írja felül az Irénhez írott levelek lassan műfajjá növekvő gyakorlatát. A lényeg mindig ugyanaz: van-e, lehet-e egymáshoz közünk egyáltalán.
Akárhogy is, a békéscsabai Bárka emberséges lap, melyhez nekünk, olvasóknak, könnyen lehet közünk. A levelezés jegyében több e témát boncolgató tanulmányt is olvashatunk. Balogh Tamás Tevan Adolf és Tevan Andor Kosztolányihoz intézett leveleit vizsgálja; a levelezések megértéséhez ugyanis, vallja Balogh, elengedhetetlenül szükséges mindkét fél megszólalásainak ismerete. Erdész Ádám Szabó Lőrinc és Kner Imre, Bakó Endre Lajtha László és Mariay Ödön, Csibra István, Simonyi Imre és Márai Sándor levélváltásait elemzi. „Csak a szűkebb régiónkhoz, Békés megyéhez kapcsolódó levelezésekből emelünk ki néhányat, olyanokat, amelyek a lokális vonatkozásaikon messze túlmutatnak” – írja bevezető szövegében a főszerkesztő, Elek Tibor.
Aki még levélre szomjazik, olvassa el Bogdán László fiktívre antikolt episztoláit. A versek között ott van még Határ Győzőnek a számot nyitó Világállapot és Világvége című írása – pontos és komor antréja ez a lapnak. Tandori Dezső kedves verse a kedvével folytatott kedvetlen társalgást idézi fel, pazar problémázás, ahogy ezt már megszokhattuk.
A prózák közül Miklyáné Luzsányi Mónika Kékdunája felkavaróan pontos történelmi látlelet a második világháború zsidóüldözéséről, az 56-os forradalomról és az ország „kollektív amnéziájáról". Poós Zoltánnak pedig a már régóta készülő Az alkony fokozatai című regényéből olvashatunk újabb részletet, melyben az hős választottját követvén majdnem megalapítja az „Magánéleti Minisztériumot” (sic!).
A végén pedig álljon itt tanúbizonyságul kedvencem: Nádasdy Ádám hideg-érzelmes városversei igazi csemegék lehetnek számunkra. A Szeged 1959 a következő hasonlattal zárul: „Szigorú / öreg házaspár lettek, dacosan / vallásosak; hajszálra mint Szeged, / mellőzöttek voltak és alacsonyak.”
Kérdés?
T. T.
Bezár