Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A mű­vé­szet vé­ge

– Elő­adá­sá­ban azt ál­lí­tot­ta, a kü­lön cél­lal ren­del­ke­ző, majd az au­to­nóm mű­vé­szet ko­ra után a né­ző be­vo­ná­sá­ra tö­rek­vő in­te­rak­tív ten­den­ci­ák vál­tak hang­sú­lyo­sak má­ra. Ugyan­ak­kor mint­ha a kor­társ mű­vé­szet el is ide­ge­ned­ne a szé­les kö­zön­ség­től, az áb­rá­zo­lás­sal le­szá­mo­ló mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok ti­pi­kus köz­be­széd­be­li meg­íté­lé­se, hogy „ilyet én is tu­dok csi­nál­ni”. Ho­gyan lát­ja ezt a fe­szült­sé­get?

– Bár ma­nap­ság van egy pro­vo­ka­tív és a né­ző be­vo­ná­sá­ra irá­nyu­ló ten­den­cia, de az a né­ző, aki nem akar mind­eb­ben részt ven­ni, az per­sze ki­ma­rad. Egy do­log­ról azon­ban ta­lán nem be­szél­tem az elő­adás­ban, ar­ról, hogy a mű­vé­szek mi­lyen gyak­ran ki­lép­nek a mú­ze­um ke­re­te­i­ből; a mú­ze­um­nak a mű­vé­szet­ben be­töl­tött mai sze­re­pé­ről so­kat is ír­nak. Daniel Buren pél­dá­ul Pá­rizs kü­lön­bö­ző he­lye­i­re egy­más­tól egyen­lő tá­vol­ság­ra eső hos­­szú pi­ros csí­ko­kat raj­zol osz­lo­pok­ra. A mú­ze­um­ból ki­lé­pő mű­vé­szet fel­kelt­he­ti az ér­dek­lő­dést, hi­szen akár akar­ják, akár nem, a né­zők lát­ni fog­ják.

Kibédi Varga Áron az SZTE BTK-ra látogatott. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

Kü­lön­bö­ző nyel­vek

– 1945-ben, ti­zen­öt éve­sen hagy­ta el csa­lád­já­val Ma­gyar­or­szá­got. Mi az, ami meg­tar­tot­ta a ma­gyar iro­da­lom irán­ti fi­gyel­mét?

– Min­dig is az iro­da­lom ér­de­kelt, már gye­rek­ko­rom­ban, itt­hon is ír­tam ver­se­ket. A köl­té­szet irán­ti ér­dek­lő­dés pe­dig erő­sen kö­tő­dik az anya­nyelv­hez. A má­so­dik nyel­vem a fran­cia, na­gyon so­kat ol­va­sok és írok is fran­ci­á­ul, fő­leg tu­do­má­nyos dol­go­za­to­kat, de ver­set fran­ci­á­ul nem mer­nék ír­ni. A fran­cia nyelv egy­részt an­nak kö­szön­he­tő, hogy fran­ci­át ta­ní­tot­tam az egye­te­men, és Amsz­ter­dam­ban aki na­gyobb nyel­vet ta­nít, an­nak azon a nyel­ven kell ta­ní­ta­nia és pub­li­kál­nia. Más­részt a fe­le­sé­gem pe­dig fran­cia, ott­hon min­dig fran­ci­á­ul be­szél­ge­tünk.

– Ver­se­ket, nap­ló­jegy­ze­te­ket, ta­nul­má­nyo­kat egy­aránt ír, ho­gyan fér meg egy­más mel­lett ez a sok­fé­le te­vé­keny­ség?

– Ez na­gyon ne­héz kér­dés, va­la­hogy meg­fér. De re­gényt pél­dá­ul nem tud­nék ír­ni, egy nagy fik­tív vi­lág ki­ala­kí­tá­sa nem ér­de­kel. Ver­set pe­dig csak az anya­nyel­vén tud ír­ni az em­ber. Az es­­szé­ket, ta­nul­má­nyo­kat rész­ben fran­ci­á­ul, rész­ben ma­gya­rul írom. A nap­ló­jegy­ze­tek a fran­cia fe­le­sé­gem­nek kö­szön­he­tők, aki azt mond­ta, ha már há­rom kü­lön­bö­ző vi­lág­ban élek, a fran­ci­á­ban, a hol­land­ban és ma­gyar­ban, ak­kor biz­tos ész­re­ve­szek olyan dol­go­kat, amik­re má­sok nem fi­gyel­nek. Eze­ket a jegy­ze­te­ket nem is ön­élet­rajz­ként írom, ha­nem csak le­írom ben­nük, ami hir­te­len fel­tű­nik va­la­me­lyik or­szág­ban. Most pél­dá­ul le­het, hogy Ma­gyar­or­szág­ról be­írom a nap­ló­ba, hogy fel­fe­dez­tem, Bu­da­pes­ten van egy Pi­linsz­ky ven­dég­lő. Na­gyon cso­dál­koz­tam, hi­szen Pi­linsz­ky egy vis­­sza­vo­nult, szo­mo­rú köl­tő volt, fu­ra ró­la egy ven­dég­lőt el­ne­vez­ni.

Itt és más­hol

– A fi­a­tal nem­ze­dék nagy ré­sze ki­lá­tás­ta­lan­nak lát­ja a ha­zai vi­szo­nyo­kat, és ma is Nyu­gat­ra vá­gyik. Va­ló­di­nak tart­ja ezt a kü­lönb­sé­get vagy il­lú­zi­ó­nak?

– Ne­kem az az ér­zé­sem, hogy a ma­gya­rok túl sok­szor pes­­szi­mis­ták és dep­ri­mál­tak, ami­re nincs iga­zán szük­ség. Most pél­dá­ul vi­lág­vi­szony­lat­ban van a gaz­da­sá­gi vál­ság, amit a né­me­tek, az an­go­lok épp­úgy meg­érez­nek, mint má­sok. Ma­gyar­or­szá­gon min­dig úgy kép­ze­lik, hogy itt kü­lö­nö­sen rossz a hely­zet, a ke­mény po­li­ti­kai el­len­tét mi­att pe­dig azt hi­szik, ha va­la­mi ros­­szul megy, az a má­sik párt hi­bá­ja. Az eurózónán be­lül Ír­or­szág­ban és Gö­rög­or­szág­ban is bor­zasz­tó prob­lé­mák van­nak, de ar­ról nem be­szé­lünk. A ma­gya­rok azt hi­szik, itt a leg­ros­­szabb a hely­zet, de nem ros­­szabb, mint na­gyon sok más or­szág­ban.