Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Péter László irodalomtörténész, Szeged és környéke helytörténetének egyik legkiemelkedőbb ismerője és kutatója januárban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk költészetről, magyarságról és otthonról.
– Mit jelent Önnek József Attila?
– Egyrészt, Juhász Gyula mellett az ő életművét ismerem talán a legjobban, azt kutattam a legalaposabban, másrészt mint költő, szintén Juhász Gyula mellett, a legkedvesebbik számomra, aki a huszadik századi modern magyar világ nézeteiről a legtöbbet mond – a legnagyobb szociális és nemzeti tanítást tőlük kaptam. Nem tudom elválasztani Juhász Gyulától, számomra ő az első kutatási tárgy szerint és nézeteit tekintve is, de mindjárt mellette ott van József Attila.
– Melyek ezek a szociális és nemzeti tanítások?
– József Attilának a mozgalmi költészetét, leszámítva belőle, amit a pártzsargonból ültetett a kötészetébe, olyan nagyszerű költemények alkotják, mint a Dunánál vagy a Hazám. Ezek a mai ember számára is tanítást jelentenek arról, hogy a magyarságot csak szociális gondoskodás alapján lehet elképzelni. Ma már fonákul hangzik munkásosztályról és parasztságról beszélni, de attól még mindkét réteg létezik ma is, ha nem is ugyanolyanok, mint a harmincas években, de a dolgozó ember megbecsülése és méltatása mindkettőjük mozgalmi költészetéből máig ható tanulság. Mind a ketten szocialisták voltak, én is annak vallom magam, de a szocializmusnak azokat a formáit, amit eddig a történelem felmutatott, nem vállalom. Feltétlenül vallom viszont a szocializmusnak azt az alapelvét, hogy az embernek a munkához való jogát garantálja a társadalom. A piacgazdaságnak, aminek megvannak a maga előnyei, a legnagyobb hátránya és kártétele a munkanélküliség. Ezt teljesen megszüntetni lehetetlen, egy-két százaléknyi munkanélküli mindig van a társadalomban, már csak azért is, mert a munka mozgását is ez teszi lehetővé, de hét, vagy tíz-tizenkét százalék – mint ami a nyugati tőkés államokban van –, az embert lealacsonyítja és méltatlan helyzetbe hozza. A huszonegyedik századnak is törekvése kell hogy legyen, ezt megszüntetni. Szoktam idézni Vörösmartynak a Gondolatok a könyvtárban című verséből, „Hogy a legalsó pór is kunyhajában/ Mondhassa bizton: nem vagyok magam!/ Testvérim vannak, számos milliók;/ Én védem őket, ők megvédnek engem./ Nem félek tőled, sors, bár mit akarsz.” A szocializmus magyar módra erre, Vörösmarty-idézetre alapozhat – az embernek létbiztonsága legyen meg, aki dolgozni akar, dolgozhasson.
– Ön szerint ez megvalósítható?
– Szerintem igen – a piacgazdaságnak megvan az az előnye, hogy érdekeltté teszi az embereket abban, hogy dolgozzanak, ami nem volt meg a bolsevizmusban, sztálinizmusban, az elkényelmesítette, ellustította az embereket. Az ugyanolyan egészségtelen volt, mint a piacgazdaságban a munkanélküliség – ez szintén tönkreteszi az erkölcsöket. Úgy gondolom, a huszonegyedik századnak a környezetvédelmi szempontokon és a túlnépesedésen kívül ez a lépés a legfontosabb.

 

A legnagyobb szociális és nemzeti tanítást József Attilától és Juhász Gyulától kaptam. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Rengeteget foglalkozik helytörténeti kutatással. Miért olyan fontos ez?
– Juhász Gyulával, Mórával vagy József Attilával való foglalkozásom is ezen alapszik, mert a helyismereti vonatkozásaikból indultam ki, és úgy tágítottam ki érdeklődésemet egész költői életművükre. Úgy gondolom, a hazaszeretet túlságosan általános fogalom, az emberiség szeretete még inkább – nem lehet az emberiséget általában szeretni, de lehet szeretni a magyarságot, azon belül a várost, a falut, ahol születtünk, ahol felnőttünk, ahol a nevelőink tanítottak, ahol a rokonságunk él – ebből kell kiindulni. 1947-ben, a Tiszatáj első számában írtam egy cikket a folyóirat feladatairól, miután én voltam a Tiszatáj kezdeményezője is, keresztapja is, s ebben azt írtam, koncentrikus körökként kell a lapnak szolgálnia a várost, az országot, Európát és az egész világot. Most is erről van szó – a várostörténet konkrét adatokat ad ahhoz, hogy szeressük a hazánkat.
– Ha jól tudom, helyismereti alapítványt is létrehozott ennek érdekében.
– Igen, a feleségem emlékére létesítettem egy alapítványt a szőregi általános iskola részére, amelynek a kamatait most adják át – két olyan tanuló kap hatvan-hatvan ezer forintos díjat, akik általános iskolában kiválóan végeztek, de anyagi okokból rászorulnak arra, hogy a középiskolába jutásukat támogassák. Egyidejűleg végrendelkeztem is: létrehoztam egy várostörténeti alapítványt egymillió forint induló vagyonnal, illetve ha meghalok, ez az alapítvány örökli majd a házamat a benne lévő ingóságokkal együtt. Ezzel a várostörténetet akarom ösztökélni – hogy hogyan: kész kiadványokat jutalmaznak-e, vagy kiadványokat segítenek megjelentetni, már nem avatkozom bele. Egy háromtagú kuratóriumot kértem fel, aminek elnöke Blazovich László, a Csongrád Megyei Levéltár igazgatója, egyetemi tanár kollégám, illetve Apró Ferenc ügyvéd, várostörténész és Ilia Mihály egyetemi docens, kedves munkatársam a tagjai. Főként az egyetemi és főiskolai hallgatók helytörténeti kutatásait szeretném motiválni, hogy ezzel szakdolgozatukat vagy doktori kutatásukat ilyen területek felé orientáljuk.
– Min dolgozik mostanság?
– Egyrészt betakarítom, amit csináltam: több könyvet gondozok, most például az asztalomon vagy egy hasonmás kiadás – Baranyai Zoltán, aki a szegedi egyetem magántanára volt, 1919 után a magyar kormány delegáltja volt Genfben a Népszövetségnél, és foglalkozott a kisebbségi kérdésekkel. ’22-ben kiadott egy kötetet  A kisebbségi kérdés címmel, ennek a hasonmás-kiadását adatom most ki. A könyvhétre megjelenik Bécsi hármaskönyv címmel három olyan tanulmányom, amelyben Tömörkény, Juhász Gyula és Móra Ferenc Béccsel kapcsolatos írásait tárgyalom, adom ki. A néprajzi tanszékkel közösen kiadjuk Tóth János szegedi dalgyűjteményét – Tóth János piarista tanár volt a XIX. században, részt vett Erdélyi János népdalgyűjtésében. Az ő gyűjtése fennmaradt az akadémia kézirattárában, Bálint Sándornak is megmutattam, miután rátaláltam, ő minden dalhoz fűzött egy-két szavas megjegyzést – ezt is közöljük.
A legfontosabb a Juhász Gyula kritikai kiadás, amelyet elkezdtünk Ilia Mihállyal 1963-ban, a kilencedik kötet 1981-ben jelent meg – ezt be kell fejezni. Ez erkölcsi kötelességem, adósságom, hogy mint sorozatszerkesztő befejezzem. Most Balogh Tamásnak – akinek már vannak filológiai jellegű publikációi, tanúbizonyságot tett arról, hogy ért hozzá – megajánlottam a feladatot, elfogadta, és már dolgozik rajta.