– Hogyan látod fenntarthatónak a költő- és orvoslét egymásmellettiségét?
– Véleményem szerint nem zárja ki egyik a másikat. Sőt, az orvostudomány segítője is tud lenni a művészetnek mint ihletforrás. Ha ezt a két szakmát megfigyeljük, odajutunk, hogy az orvos is és a szépíró is az embert vizsgálja. Kölcsönösen segítik, kiegészítik egymást.
– Különösen intenzíven vagy jelen a verseiddel a folyóiratokban. Mennyire fontos, hogy visszajelzést kapj a műveidre?
– Egyrészt, lekopogom, igen sokat írok, másrészt, természetesen fontos, mint minden szerzőnek, hogy a szakma különböző képviselői hogyan látják a munkásságát.
Lázár Bence András kötete tavasszal jelenik meg. Fotó: Segesvári Cs. |
– A verseidben kitüntetetten sok szó esik családról, családtagokról; készülő könyved munkacíméül a Családi albumot választottad. Szüleid, nagyszüleid hogyan viszonyulnak ehhez?
– Úgy látom, kedvelik a verseket, már csak a személyesség miatt is, illetve a családunkban az irodalomnak hagyománya van, nagyapám, valamint édesapám is fiatal korában foglalkozott szépirodalommal. A könyv az NKA-s pályázaton még ezen a munkacímen nyert támogatást, tavasszal jelenik meg a Parnaszszus kiadó gondozásában A teraszról nézni végig címmel.
– „Nem történt semmi”, írod az egyik versed végén. A verseidben látszólag valóban „nem történik semmi”, ha látványos történésekre vágyunk, mégis a szövegeid alapján úgy tűnik, ezek az apró megfigyelések határozzák meg azt, amik vagyunk. Mi dönti el, hogy egy apróságból születhet-e vers?
– Talán a véletlen? Nem tudom, alapvetően ezeknek az apró dolgoknak az összefüggése az, ami meghatároz minket mint élőlényt, mint embert. És talán ezeket az apró dolgokat az emberek többsége nem akarja, vagy nem önhibájából fakadóan észre sem veszi, mindig rohanunk. Fried István professzor úr is a díjátadón ezeknek az apróságoknak a mögöttes tartalommal való felruházását emelte ki mint érdemet.
– Láthatóan nagy hatással van a szövegeidre Szijj Ferenc, Kemény István versvilága. Mit találsz vonzónak bennük?
– Szijj Ferenc szövegeinek hétköznapiságát, tárgyiasságát szeretem, Kemény István költészetében a már említett tényezők illetve szövegeinek mágikus realizmusa tetszik.
– Sárvári írótáboros társakkal alapítottátok meg a Körhinta versblogot. Mi az szerinted, ami Sárvárt mint műhelyt olyan fontossá teszi?
– Talán az a tényező, hogy egy olyan pályázatról van szó, amely több mint 30 éve működik, és hogy a mai kortárs irodalom vezéralakjai megfordultak ott. Ez az egyetlen olyan találkozó, ahol egy fiatal találkozhat hasonló gondolkodású emberekkel, valamint a szakma jelenléte az, ami igen fontos. Ez az első olyan lépcsőfok, ahol visszajelzést kaphatsz.
– Egyre gyakoribb, hogy a pályakezdő alkotók műhelyek, csoportok, versblogok köré szerveződnek, szerinted vannak-e, és ha igen, milyen esélyei egy „magányos” pályakezdőnek?
– Nem kötelessége alapvetően egy szerzőnek, hogy csoportba tartozzék, aki szépirodalommal foglalkozik, az magányos, az irodalom nem csapatjáték. Ezt a csoportalakítást néhányan új keletű tényezőnek tartják, szerintem régen is így volt. Ugyanolyan esélyei vannak egy magányos alkotónak is. Én úgy gondolom, hogy ezek a műhelyek talán a fejlődésedhez adhatnak hozzá, a műhelymunka az, ami pluszt szolgál vagy szolgálhat.
– Egyszer azt mondtad egy interjúban, ami azt a kérdést feszegette, kialakult-e benned a díjak hatására valamilyen „költői magatartás”, hogy az írótársaságokban rászoktál arra, hogy keresztbe tett lábbal ülj. Ez ennyire költőspecifikus mozdulat lenne?
– Ez durva sarkítás volt a részemről, amivel azt próbáltam érzékeltetni, hogy ahogy minden társaságban vannak kifejezetten specifikus tényezők, úgy az írótársaságokban is vannak. Egyébként keresztbe tett lábbal ülni kényelmes, mindenkinek ajánlom.
Turi Tímea
Kultúra ,