Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Ci­gány­sze­re­lem és az Elis­a­beth mint a sza­bad­té­ri el­ső és utol­só da­rab­ja zár­ta ke­ret­be a nyá­ri ze­nés sza­bad­té­ri szín­ház szín­vo­na­las előadá­sait. Mind­két pro­duk­ció kö­zös volt ab­ban, hogy büsz­kél­ked­he­tett sztár­pa­rá­dé­val, és a sok­szor kön­­nyed, még­is rend­kí­vül jól ki­dol­go­zott dal­la­mok mé­lyén üze­ne­tet is lel­het­tek a mű­faj sze­rel­me­sei.

Molnár Piroska és Bereczki Zoltán az Elisabethben. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Cs.

A jó ope­rett­hez Le­hár­nál min­den meg­van: misz­ti­kus ke­ret­tör­té­net – Zórika, a gaz­dag er­dé­lyi föld­bir­to­kos, Dragotin lá­nya, aki egy ci­gány­prí­más­sal köt­né ös­­sze az éle­tét a be­csü­le­tes Jonel he­lyett, és aki – Nagy­boldo­gasszony nap­ján szü­let­vén – meg­lát­hat­ja ál­má­ban a jö­ven­dő­jét, ha kéz­fo­gó­ja nap­ján iszik a Cser­na ví­zé­ből. Ci­gány­tá­bor ver­sus egy er­dé­lyi úr, a fél­té­keny vi­dé­ki pri­ma­don­na és az ár­tat­lan er­dé­lyi le­ány­ka, a csá­bí­tó Jó­zsi és a ki­vár­ni ké­pes Jonel. E tör­té­ne­ti és fi­gu­rá­lis együtt­ál­lá­so­kat már „csak­” jó szí­né­szek­kel kel­lett tár­sí­ta­ni. Hogy ez men­­nyi­re si­ke­rült, mu­tat­ja, hogy az el­ső elő­adás nap­já­nak rossz idő­já­rá­sa el­le­né­re a vi­zes szín­pa­don is, ha csúsz­va, ha tó­csá­ban, de tisz­tes­ség­gel ját­szot­tak az el­szánt szí­né­szek a legkisebbek­től a fősz­erepekig. Az első­sor­ban pró­zai szín­pad­ok­ról is­mert nagy ne­vek – Bod­ro­gi Gyu­la, Hol­lósi Fri­gyes, Stohl And­rás, Gesztesi Kár­oly, Ko­vács Pat­rí­cia és Mol­nár Pi­ros­ka – re­me­kel­tek, a fősz­ere­pelők, Va­dász Zsolt, Rácz Ri­ta és Kiss B. At­ti­la har­mo­ni­ku­san ját­szot­tak ös­­sze. Bé­res At­ti­la ren­dező na­gyot al­ko­tott, és a da­rab vé­ge is jól si­ke­rült: a ci­gány­ban­da és az er­dé­lyi úr kí­sé­re­te, va­la­mint a vaj­da, Kutu­la és Dragotin ke­zet fog­nak egy­más­sal. Nagy ölel­ke­zés, a vélt vagy va­lós konf­lik­tu­sok, me­lye­ket egy meg­gon­do­lat­lan ci­gány­sze­re­lem tü­ze szí­tott, egy csa­pás­ra meg­ol­dód­nak.
A Ci­gány­sze­re­lem ér­zel­mi töl­te­té­ben első­sor­ban po­zi­tív, szem­ben a sza­bad­té­ri zárópro­duk­ciójá­val, az Elis­a­bethtel, mely ket­tős szere­plőgárdá­val tért vis­­sza a Dóm tér­re, hi­szen 1996-ban elő­ször itt de­bü­tált, és ve­le olyan te­het­sé­ges éne­ke­sek, mint Janza Ka­ta és Sza­bó P. Szil­vesz­ter. A vi­lág­hí­rű, ma­gyar szár­ma­zá­sú zenesz­erző, Lévay Szil­vesz­ter és a Gram­my-dí­jas Michael Kunze da­rab­ja alap­já­ban vé­ve re­mek­mű, a ren­dező, Kerényi Mik­lós Gá­bor (Keró) pe­dig sem­mit sem bíz a vé­let­len­re: a hang­hor­do­zás­tól az utol­só gesz­tu­so­kig minden­nek a he­lyén kell len­nie.
Berecz­ki Zol­tán, Föl­des Ta­más, Dol­hai At­ti­la, Fü­re­di Ni­ko­lett, Fel­föl­di Ani­kó, Mol­nár Pi­ros­ka is szín­pad­ra lé­pett, Homon­nay Zsol­tot most elő­ször lát­hat­ták a né­zők a Ha­lál sze­re­pé­ben. A „nagy öre­gek” mö­gött egy­ál­ta­lán nem ma­radt el az új ge­ne­rá­ció: Fü­re­di Ni­ko­lett Sis­si-alakítása pél­dá­ul Janza Ka­ta Elis­a­bethjének mél­tó foly­ta­tá­sa. A szí­nész­nőt tisz­ta és erős hang­ja mel­lett az is ké­pes­sé te­szi az Er­zsé­bet-sze­rep meg­for­má­lá­sá­ra, hogy a csá­szár­né oly­kor vég­le­tes ka­rak­te­rét is hí­ven vis­­sza tud­ja ad­ni: a bo­hó­kás, szer­te­len her­ceg­kis­as­­szonyt, a sza­bad­ság­ra vá­gyó, az anyós­sal szem­be­szál­ló csá­szár­nét, a szen­ve­dő anyát vagy a meg­tört as­­szonyt.
A da­rab nem ró­zsa­szín­ben mu­tat­ja be a Sissi éle­tét: len­dü­le­tes ze­né­jé­ben fé­lel­mek­ről, szo­ron­gá­sok­ról, hűtlen­sé­gről, ra­gasz­ko­dás­ról, sza­bad­ság­vágy­ról és meg nem értettsé­gről be­szél. Aki lát­ta a sza­bad­té­ri Elis­a­be­thet, is­ko­la­pél­dát kap­hatott a Keró-féle ren­dezés­ből, mely­ben egy nagy for­má­tu­mú gon­do­la­ti köz­pont nem hét­köz­na­pi lát­vá­nyos­ság­gal pon­to­san ki­mér­ve il­lesz­ke­dik ös­­sze.

Arany Mi­hály