Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Láb­jegy­zet Szín­ház be­ha­ran­go­zó­já­ban a kö­vet­ke­zőt ol­vas­hat­juk: „Ez a da­rab a szín­ját­szás esz­kö­ze­i­vel pró­bál hi­te­les ké­pet nyúj­ta­ni az an­gol Mon­thy Python cso­port té­vés sze­rep­lé­se­i­ről. Szi­go­rú­an a szkec­­csek­ből van ös­­sze­ál­lít­va az elő­adás, az­az nem érin­ti a Gya­log-ga­lopp, il­let­ve Az élet ér­tel­me cí­mű re­mek­mű­ve­ket. Az elő­adás cél­ja az ab­szurd hu­mor ma­gyar­or­szá­gi ha­gyo­má­nya­i­ra tá­masz­kod­va, az an­gol fa­nyar hu­mor öt­vö­zé­sé­vel vagy ös­­sze­üt­köz­te­té­sé­vel, egy új ele­gyet lét­re­hoz­ni. Nem a Mon­thy Python cso­por­tot akar­juk utá­noz­ni, ha­nem egy­sze­rű­en ar­ra va­gyunk kí­ván­csi­ak, hogy egy je­le­ne­tet, egy szkecc­set ha az ere­de­ti kö­ze­gé­ből ki­eme­lünk és be­tesz­­szük egy ma­gyar 'szín­pad­ra', ho­gyan mű­kö­dik így. Nem sza­bad el­fe­led­ni ugyan­is, hogy a Mon­thy Python cso­port a kör­nye­ze­té­re re­a­gált, fa­nyar hu­mo­rá­val, mi is ezt tes­­szük. Egyéb­ként ne tes­sék meg­nyu­god­ni, bő­ven ma­rad a mon­thy pythonos fa­nyar hu­mor­ból is.”

A vártnál kevesebbet adtak vissza a Monthy Python humorából.

Ez­zel szem­ben az elő­adás, ha a fo­lya­ma­tos­ság hi­á­nyá­tól el­te­kin­tünk, szkec­­csek­ről lé­vén szó, na­gyon ke­ve­set ad vis­­sza a fen­ti­ek­ben em­lí­tett hu­mor stí­lu­sá­ból. Fi­gyel­ve a né­ző­ket, raj­tuk is lát­szik, hogy nem iga­zán ez az, ami­re vár­tak. Is­mer­ve akár a hí­res an­gol cso­port hu­mo­rát, akár sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­ink alap­ján mér­ve a ma­gyar hu­mort, úgy gon­dol­hat­juk, mi­lyen jó, hogy van egy fi­a­tal cso­port, mely szín­pad­ra ál­lít­ja eze­ket a je­le­ne­te­ket, és et­től majd kü­lön­le­ges él­mény­ben lesz ré­szünk, a fel­té­te­lez­he­tő ne­ve­tés­ről nem is szól­va.
A fi­a­ta­lok­kal nem is len­ne gond, ha nem ma­ga a da­rab ren­de­ző­je, Var­ga Nor­bert len­ne az, aki szem­mel lát­ha­tó­lag azt sem tud­ja, ép­pen mi­kor és hol jár az elő­adá­sa. Ren­ge­teg ci­vil ki­szó­lá­sa van a kö­zön­ség fe­lé is, kvá­zi rá­juk eről­tet­ve an­nak az ér­zé­sét, hogy az a ci­ki, ha ők nem ne­vet­nek, és nem az, ha a tár­su­lat egész egy­sze­rű­en nem tud iga­zán vic­ces je­le­ne­tet pro­du­kál­ni. Saj­nos a szí­nész­ből ci­vil­be vál­tás emi­att át­ra­gad a da­rab töb­bi sze­rep­lő­i­re is, és még él­vez­he­tet­le­neb­bé vá­lik min­den. Il­let­ve él­vez­he­tő­nek él­vez­he­tő len­ne, eset­leg egy ba­rá­ti tár­sa­ság­nak ren­de­zett há­zi­bu­lin, de sem­mi­képp szín­há­zi elő­adás­ként be­mu­tat­va.
Az elő­adás sze­rep­lői: Sza­bó Má­ria, Ta­kács Eri­ka, Szil­ágyi Sza­bolcs és Var­ga Nor­bert szí­né­szi ké­pes­sé­ge­it nem ér­de­mes kü­lön tár­gyal­ni, hi­szen egy ama­tőr tár­su­lat­tól nem vár­hat el sen­ki Os­car-dí­jas ala­kí­tá­so­kat. Mind­egyi­kük tel­je­sít­mé­nye hul­lám­zó, hol ügye­seb­bek, hol gyen­géb­bek, de ez ta­lán ter­mé­sze­tes is. Itt fel­me­rül még az is, hogy el­vi­leg most ját­szot­ták utol­já­ra ezt az elő­adást, így szin­te ma­gá­tól adó­dó, hogy a da­rab­te­me­tés plusz­po­é­no­kat, a szí­nész­tár­sak meg­vic­ce­lé­sét vonz­za ma­gá­val, csak saj­nos ezek any­­nyi­ra „bel­sős” hu­mo­rok let­tek, hogy a né­ző megint csak fel­tet­te ma­gá­nak a kér­dést: „Most ak­kor ezt ér­te­nem ké­ne?”.
Saj­nos a ren­de­ző olyan dol­gok­ra sem fek­te­tett elég hang­súlyt, hogy pél­dá­ul egy va­ló­szí­nű­leg ko­ráb­ban fel­vett vi­de­ón még sze­re­pel olyan ka­rak­ter, aki az­tán élő­ben nem je­le­nik meg, az ál­ta­la a fel­vé­te­len ját­szott fi­gu­ra vi­szont igen, va­gyis a meg­ol­dás igen egy­sze­rű, szí­nész­vál­tás tör­tént. Csak hát az ilyen ap­ró­sá­gok is okoz­hat­nak za­vart, ka­va­ro­dást a né­ző­ben, nem tud­ja, ki az, nem tud­ja köt­ni sem­mi­hez. Ilyen­kor per­sze kön­­nyű mon­da­ni, hogy „Hát, hát, gye­re­kek, új­ra fel kel­lett vol­na ven­ni…”. Nyil­ván oka van, hogy mi­ért nem tet­ték ezt meg, de saj­nos így ez igény­te­len­ség­nek hat.
Jó len­ne, ha be le­het­ne ül­ni egy szín­há­zi elő­adás­ra ön­fe­ledt szó­ra­ko­zás cél­já­ból, csak saj­nos a meg­va­ló­sí­tás úgy si­ke­re­dett, hogy ez az elő­adás er­re nem al­kal­mas.

Petró Ju­li­an­na