Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Belvárosi mozi és az Ifjúsági Ház Rendezvényközpont közös szervezésében bemutatott este jónak ígérkezett, filmbemutató koncerttel egybekötve – vártam már. Azért is, mert Balanescuról az utóbbi időben nagyon ígéretes véleményeket hallottam saját zenekarával vagy másokkal koprodukcióban.

 

Alexander Balanescu és együttese a Tabló filmzenéjét adta elő. Fotó: Segesvári Csaba

 

A felújítás előtt álló Zsigmond Vilmos Terem utolsó premierjére sokan voltunk kíváncsiak, nem csak szegedi léptékekkel mérve. Így hát rettenetesen feldühített a bemutatót követő beszélgetést vezető moderátor kisasszony epés megjegyzése a filmvetítés előtt: „Hát, lehetnének többen is, de mindegy.” Körbenéztem, és nem értettem, hány embert szeretne még… Ahhoz képest pedig még sokkal több néző volt ott, mint amennyit a film megérdemelt volna. A fent említett moderátor kisasszony vetítés utáni szégyenletes beszélgetéséről dühödt fúriaként távoztam. Az alkotók faggatása során olyan kérdéseket tett fel, amelyek egy látványos, de igénytelen show-műsor keretei között is csak nehezen állták volna meg a helyüket.

Így aztán nagyon sokat várva és mégis kicsit „minden mindegy” hangulatban értem oda a Balanescu Quartet koncertjére az Ifjúsági Ház szeptember 3-án megnyílt kávézójába. Ezúttal is – míg beállt a zenekar – sokadszorra tűnődtem el azon, milyen furcsa az számomra, hogy mindenki ülve figyel. Állva is maradtam, mindvégig. Így legalább láttam a többiek arcát is, amint élvezettel mozogtak együtt a zene dallamára, vagy csukott szemmel és előretolt arccal bámultak bele a hangok felénk áramló sugarába.

Hazafele menet azon tűnődtem, én lettem-e nagyon kritikus az este folyamán – ami a film és az azt körülfonó „beszélgetés” tükrében nem is lett volna csoda –, mégis kissé furcsállottam, hogy a Balanescu Quartet hűségesen és lelkiismeretesen végigjátszotta a Tabló zenéjét, teljes (vagy ott nem is szereplő) repertoárját. Alexander Balanescu időnként tolmácsolta is, a következő darabok mely filmrészlethez kapcsolódnak, melyik szituációt játsszák el. Megvallom, komolyzenére teljesen süket füleimnek – és a legerőteljesebb hangnak ezúttal ezt éreztem – kissé egyhangú volt a másfél órás koncert. Úgy is mondhatnám, annyira nem értek a komolyzenéhez, hogyha ugyanazt a számot játszották volna egész este, sem biztos, hogy feltűnik (de nem így történt). Mielőtt elszomorodtam volna, jutott eszembe, nem is nagyon számíthattam másra – tekintettel a hangszerekre: Balanescu és James Shenton hegedűn, Katie Wilkinson brácsán és Nicholas Holland csellón zenélt. Amíg olykor-olykor mégis elkapott zenéjük, és szárnyára vett, mégsem értettem, hol találhatom ebben a balanescui színességet: a kelet-európai népzenei gyökereket, melyeket dzsessz-, elektronikus és popzenei elemekkel vegyít. Egyszerűen nem volt. Egészen a végéig…

A koncert végeztével a – zenét nyilván értőn értékelni tudó – közönség (velem együtt) visszatapsolta az együttest. A ráadásszámban aztán olyan zeneművet hallottam, ahogyan elképzeltem egy Balanescu által szerzett művet (arról nem is beszélve, amiket később az interneten találtam tőle). Meg kell vallanom, a másfél órás koncertet és a filmet követően ez az egy szám csillagként ragyogott fel az éjszakában, olyannyira, hogy azóta keresem-kutatom zenéit. Azt az egyet nem tudom csak, a kétórás Tabló után miért a filmzenét reprodukálták ahelyett, hogy a ráadásszámhoz hasonló csodákat adtak volna elő…