Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az alapszál, amelyre mindezen társadalmi jelenségek groteszk gyöngyszemekként fel vannak fűzve, egy bűnügyi történet. Meggyilkolnak egy milliomos műkereskedőt, és a rendőrség egy roma férfit gyanúsít. A szintén roma származású alhadnagy (Mucsi Zoltán) viszont úgy érzi, nincs ezzel rendjén valami, és addig nyomoz, míg végül sikerül bebizonyítani a gyanúsított ártatlanságát. Eközben szerelmes lesz egy fiatal roma lányba, így nemcsak házasságát, hanem saját identitását is újra kell értelmeznie.

 

– Van a filmben egy jelenet, amikor a főszereplő azon töpreng, vajon a „vér szava” szólalt-e meg benne, amikor megcsalta a feleségét, vagy valóban szerelmes lett. Ön szerint lehet hinni olyasmiben, hogy „a vér szava”? – kérdezem a rendezőtől a szeptember 18-i szegedi premiert követően.
– Én nem hiszek ilyesmiben. Hiszek bizonyos dolgokban, hiszek a lélekben, a szeretet mindenek feletti fontosságában, a gyűlölet és az utálat kézzelfogható jelenlétében - ez ellen próbálok fellépni az életemben, a filmjeimben –, de olyan közhelyes dolgokban, mint a vér szava, természetesen nem hiszek. Olyannyira nem, hogy például nem is roma színészt kértünk fel a főszerepre, mert szerintem maga a kérdésfelvetés a lényeges. Ahogy a nevelőapa is válaszol a filmbeli kérdésre: nem a vérnek, hanem a szívnek van szava.
– Rengeteg sztereotípia kap hangot a filmben.
– Valahogy szeretek közhelyekkel dolgozni. Annyira ebben élünk, annyira érdekes része az életünknek, hogy nem görcsölök ettől. Szeretem például, ha az ember úgy kér egy pohár vizet, ahogy azt szokták, ha úgy viselkedik egy nővel, ahogy azt szokták, és akkor onnan el lehet indulni, onnan ki lehet bontani, meg lehet csillantani valamit.

Dettre Gábor szeret közhelyekkel dolgozni. Fotó: Segesvári Csaba

 

Van a filmnek egy óriási korlátja; az, hogy hús-vér emberek szerepelnek benne. Ez nyelvileg egy olyan korlát, ami sem a zenében, sem az irodalomban nincs jelen – de a filmben nem tudod megkerülni ezt a fajta „földhöz kötöttséget”. Ettől meg lehet próbálni elrugaszkodni, én viszont egy bizonyos szinten túl erre nem vagyok hajlandó. Engem a társadalomban szerepet vállaló ember és annak az elszigeteltsége, elveszettsége, elreménytelenedett-sége érdekel. Egy lélektani vonulat, ami a létünk legmélyebb gyökeréig nyúl vissza. Olyan világban élünk, ahol mintegy gombolyagszerűen, sárral egymáshoz ragasztott kötelekben létezünk, mégis hihetetlenül tudjuk gyűlölni és elutasítani egymást. És most nem is politikáról vagy rasszizmusról beszélek, hanem a mindennapi emberi megnyilatkozásainkról. Ez a realitás, és ezt szeretném én megmutatni. A realitást el lehet hagyni, az is lehet érdekes, csak engem nem ez izgat.
– Azt nyilatkozta, a Tablóban „a szeretet a hiányával tűnik elő”. Ez érdekes mondat, hiszen akármilyen megnyomorított formában is, de sokféle szeretet tűnik fel a történetben.
– Úgy értettem ezt, hogy a figurák különböző módokon próbálják felhívni magukra a figyelmet: van, aki a szeretet hiányával, van, aki elállatiasodott módon, megint más addikcióval vagy elmebetegségbe meneküléssel. Persze, hogy fel-felcsillan a szeretet a történetben, mert szerintem enélkül nem lenne értelme nemcsak filmet, de semmit sem csinálni.
– Magyar krimit nagyon régen láthattak a nézők, mostanság inkább a drámák és a vígjátékok dívnak. Nem volt nagy merészség ehhez a műfajhoz nyúlni?
– Voltaképpen itt a krimi inkább csak ürügy volt: tetszett az ötlet, hogy erre a bűnügyi szálra húzzuk rá a minket érdeklő kérdéseket, mert mégiscsak ez a „legmocsokabb” szférája a világunknak. Megfogott az, hogy elindulsz egy bűnügyi történetben, aztán tudatosan más irányba terelgeted a nézőt. Vannak bizonyos törvényszerűségek, de azokat direkt nem veszed figyelembe. Legközelebb még inkább ilyen irányba szeretnék elmenni.