 |
A matematikus Szakács Nóra kiállított képei között. Fotó: Segesvári Csaba
|
Nagy a veszélye annak, hogy amikor valaki elmélyed a szakmájában – akár már egyetemista korában is –, „szakbarbárrá” válik, és nincs ideje vagy energiája arra, hogy más irányba is képezze magát. Szakács Nóra nem esik ebbe a hibába: harmadéves matematika szakos hallgató, de természettudományos érdeklődése mellett mindig is vonzották a társadalomtudományok és a művészetek is. Utóbbit nem hátráltatja, hanem inkább segíti a matematikai előtudás; ahogy Márkus Róbert genetikus, fotóművész felhívta rá megnyitóbeszédében a figyelmet: „A tudományos szemléletmód abban segít a művészetnek, hogy lecsupaszít, és segít a lényegre koncentrálni. Így bontakozik ki Szakács Nóra rendkívüli tehetsége is: a matematikai gondolkodásból származó precizitás segítségével képes a láthatatlant megmutatni.”
Az Egyetemi Tavasz keretében látható kiállítás témája ugyanis nem egy konkrét, hanem az általánosságban vett modern ember életének állomásai a születéstől a halálig. Nem olyan értelemben vett stációk ezek, amelyeket eseményekhez tudunk kapcsolni: nem diplomaosztó, esküvő vagy temetés van a képeken. Az élet egyes szakaszaiban jellemző problémák, egy-egy időszakhoz köthető érzelmi reakciók jelennek meg vizuálisan a fotókon. „Vallomások nevet adtam a kiállításomnak, és van is egy azonos című kép, ez az utolsó előtti, a halál előtti állomás” – meséli Nóra. „Evvel próbáltam utalni arra, hogy ez a huszonnégy kép visszatekintés az élet pillanataira, úgy, ahogy utólag gondol vissza rájuk az ember.” Ezek közül néhány igen egyértelmű, cím- és vizuális megfogalmazását tekintve egyaránt, Az anyaméhben, a Születés vagy az Idő I.-II.-III. képek már-már didaktikusan tálalják a mondanivalót. Mégis, ezek talán még megrázóbbak és erősebb érzelmi reakciót váltanak ki, mint a kevésbé egyértelmű fotók. Utóbbiak mintha olyan érzelmeket, benyomásokat akarnának közvetíteni, amelyek nem erős lenyomatot hagynak az emberben, csupán sejtelmest, gyakran többértelműt. Márkus Róbert épp ezt említette a kiállítás egyik pozitívumaként: gondolati és technikai többrétegűség jellemzi a fotókat.
„Körülbelül fél évet dolgoztam ezen a kiállításon, és sokat gondolkoztam azon, hogy az egyes érzelmeket hogyan tudnám a legérzékletesebben bemutatni” – mondja Nóra. „Annak, hogy a legtöbbször én vagyok a modell, többek között az is az oka, hogy én pontosan tudom, hogy mit akarok kifejezni, nem kell elmagyaráznom még másvalakinek, aki esetleg félreérti azt.”
Nóra hobbiból kezdett el fotózni. Édesapja adta kezébe a fényképezőgépet, aki maga is szívesen foglalkozott ezzel. „Érdekelt a dolog, ezért elkezdtem képezni magam. Sosem jártam tanfolyamra, főként folyóiratokból és az internetről tanultam” – árulja el a fiatal tehetség. „Olyan értelemben vett szakmai segítségem nincs, hogy egy profi fotós egyengetné az utamat, de gyakran kapok visszajelzéseket azoktól, akik hozzám hasonlóak: amatőrök, esetleg elvégeztek egy-két tanfolyamot, de főként saját magukat képezik.”
A kiállítást – mint elmondta – Sófi Józsefnek köszönheti. „ő szervezte meg, hogy megnyílhasson ez a kiállítás, hasonlóan ahhoz, amit a SZTEage-ben lehetett látni” – mondja Nóra, akinek Márkus Róbert és Bubla Éva képeivel együtt – szintén az SZTE Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítvány közreműködésével – nyílik tárlata augusztusban Cambridge-ben.
Tóth Ilona